Rettenetesen büszke voltam magamra, hogy
hét és fél évesen, első általános második félévétől egyedül jártam iskolába,
pedig majdnem fél órára volt az iskola. Aztán arra is büszke voltam, hogy
hetedik végén Attila barátommal több, mint egy hetet kettesben nyaralhattunk a
siófoki házukban. Hosszú heteken keresztül kellett rábeszélnem a szüleimet, de
végül sikerült. Életem egyik legjobb milánóiját csináltuk löncshúsból és
sűrített paradicsomból, a kész pépre temérdek sajtot reszeltünk, és még ma is
érzem a számban a briós ízét, amit a közeli pékségben vettünk reggelire. Egyik
reggel ő vásárolt be, másik reggel én.
A szüleim önállóságra neveltek, én pedig
alig vártam, hogy ezekben a dolgokban önálló legyek, és azt hiszem, nem elég,
hogy soha nem éltem vissza a szüleim bizalmával, de azt hiszem, soha nem is
akartam olyanban önálló lenni, amiben ők még nem akartak nekem önállóságot
adni.
De hát '89 és '94 nem ma volt, én pedig
nem a szüleim vagyok, most nagyobb és gyorsabb a forgalom, több az ember és a
veszély, kevesebb a bizalom az emberekben és magamban is, tudja hát a franc,
mikor, hova és mire engedhetem egyedül el a gyerekemet.
Az viszont, hogy én nem tudom, nem
jelenti azt, hogy ezzel a többiek is így vannak. Az NN Biztosító reprezentatív
kutatásában arra a kérdésre, hogy milyen korban engednék el nyugodt szívvel
egyedül a gyereket iskolába és onnan haza, a szülők többsége – közel 60
százalék – a 8-11 éves kort jelölte meg ideálisnak. Nyilván nem mindegy, hogy
hol van az az iskola, át kell-e szállni, megközelíthető-e egyáltalán
tömegközlekedve vagy kocsi kell hozzá, esetleg a szomszéd faluban van, kocsi
pedig nincs. A fiam iskolája 242 gyereklépésre van, sokszor csak lekísérjük a
kapuig, utána már el merjük egyedül engedni. Feltéve, hogy ő is szeretné.
Érdemes persze azon is elgondolkodni, hogy
a nem elengedés vagy nem megengedés miről is szól. A gyerekünkben nem bízunk,
magunkban vagy a társadalomban? Még ha nem is tudunk egyértelműen ezekre a kérdésekre
válaszolni, akkor is érdemes rajtuk kicsit elgondolkodni.
Mert valakiben nem bízunk, az biztos,
végsősoron pedig bármikor vissza lehet oda jutni, hogy tulajdonképpen magunkban
nem bízunk. Akkor ugyanis, amikor nem engedjük el valahova a gyerekünket, akkor
miért is tesszük ezt? Ha benne nem bízunk, akkor azt csak azért tehetjük, mert
nem hisszük el, hogy korábban akár jól is csinálhattunk valamit. Hogy sikeresen
építettük ki a gyerekeink felettes énjét, illetve hogy a gyerekünk olyan
felettes ént épített ki magában, ami nekünk is tetszetős. Szóval, hogy az
alapokat jól fektettük le. Ha pedig a társadalomban nem bízunk, akkor szintén
felmerül a kérdés, hogy mit tettünk mindaddig, ami miatt azt hisszük, hogy a
gyerekünk máshogy cselekszik nélkülünk, mint velünk.
Ez persze nem azt jelenti, hogy sötét
sikátorokba kellene leküldeni az éppen szobatisztává vált gyerekünket, hogy
ugyanmár, hozzon egy doboz cigit. Viszont általában az a tapasztalat, hogy a
gyerekek csomó mindenben sokkal önállóbbak, mint azt hisszük, sőt, a gyerekek
igénylik is az önállóságot, nekünk csak az a feladatunk, hogy eldöntsük, hogy
az, amire igényük van, adekvát-e.
Az már egy következő kérdés, hogy nem
biztos, hogy a gyerekünk ugyanabban és ugyanúgy szeretne önállósodni, mint
ahogy azt mi elképzeltük. Simán előfordulhat tehát, hogy elsős gyerekünk már
egyedül szeretne iskolába menni, esetleg lemenni a boltba, mi viszont már azzal
is elégedett lennénk, ha beágyazna maga után, vagy, ha a fürdés előtt levett
ruháit nem a földre hajítaná, hanem a szennyesbe. Ő viszont erről, mi meg, hát,
az előbbiről nem nagyon szeretnénk hallani – bár ez nyilván leginkább az iskola
és a bolt közelségén múlik.
Amiről viszont sokszor megfeledkezünk,
hogy ezekről a dolgokról bizony lehet egymással beszélgetni is. Hogy ő miért
szeretné már, mi miért nem szeretnénk
még, no meg persze mi miért
szeretnénk már, ő viszont miért nem
szeretné még
.
Ha pedig elég jó
az illeszkedés
szülő és gyereke között, és ha még egy kis szerencséjük is van, akkor még akár
az is lehet, hogy a szülői és a gyereki alrendszer összeérnek és nagyjából
ugyanabban, ugyanakkor és ugyanúgy akarják a függetlenséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése