A. besúgó volt, beszervezték, kollégáiról, barátairól jelentett, B-t és családját deportálták Auschwitzba, egyedül jött vissza, C. csendőr volt, a zsidók vagonokba terelésért felelt egy nyugat-magyarországi településen, D. nemes családból származott, a szocializmus alatt mindenüket elvették, E. családja Trianon után kettészakadt. F. katona volt a Don-kanyarban, G.-t bebörtönözték 56-ban, H. vallatótiszt volt az Andrássy út 60. alatt, I. az egyik kényszermunkatáborban volt tiszt, J. a családjából egyedül jött vissza a gulágról, és még persze sorolhatnánk az ábécé betűit, s vele együtt magyar sorsokat.
A sornak nem nagyon lenne vége.
Mindez azt jelenti, hogy aligha van, aligha lehet olyan család ma Magyarországon, akit a 20. század valamelyik eseménye ne ért volna közvetlenül.
És itt teljesen mindegy, hogy valaki választotta az életét vagy rákényszerítettek egy életet, könnyű biztos nem volt. Jó eséllyel a jogaiktól megfosztott, megölt, meghurcolt, megsemmisített, lelkileg tönkretett emberekről van szó, relativizálni vagy moralizálni pedig igazán nem szeretnénk. Nem is tudnék.
A lényeg itt most, hogy ezeknek az embereknek közben lett családja, a leszármazottak történetének pedig valamilyen módon részévé vált mindaz, amin a szülők, nagyszülők, dédszülők keresztülmentek.
Vagy azért, mert elmesélték, vagy éppen azért, mert nem. Mert azt már jól tudjuk, hogy az elhallgatásokon keresztül éppúgy összeáll egyfajta valóság, mint a konkrét mesélés által, előbbi esetben viszont a traumák eltitkolása nem csak a traumát átélőt hagyja jobban benne a traumában, hanem a leszármazottakban is traumatikus nyomot hagy. Szóval annak ellenére, hogy olyan, mintha kihagyták volna az elmondhatatlant, azt mégsem hagyták ki, a verbális, nonverbális és metakommunikatív jelek (terelések, nichtvordemkindek, hangsúlyváltások, szóhasználat, tabusítás, tiltások, félelmek stb.) megteszik a maguk hatását.
Ami újdonság a mostanában születettek (ők volnának az alfa-generáció) és az ő szüleik (ők volnánk mondjuk mi, az y-osok) között, hogy nekünk még mesélhettek a nagyszülők a saját élményeikről. Bár még itt is lehettek komoly elhallgatások, de a mi gyerekeinknek már aligha fognak a nagyszüleink mesélni. Vagy azért, mert nem élnek már, vagy azért, mert nem olyan a kapcsolat dédszülő és unoka között, vagy azért, mert túl nagy a korkülönbség, túl rossz állapotban vannak, de ami talán leginkább van, hogy mindaz, ami történt, már túl messze van.
Persze, biztos vannak kivételek, de még egy jobb szellemi állapotban lévő 90-es sem fogja a traumáival terhelni a négy-ötéves dédunokát. De ez talán mindegy is, egyszerűen arról van szó, hogy a történetek továbbadása nem a dédszülők feladata. Ők már elvégezték a munka rájuk eső részét. A család történetének életben tartása a mi feladatunk.
Ami tehát még újdonság, hogy mi már nem a saját életünkről fogunk mesélni, hanem a nagyszüleinkéről. Így viszont már nem a maga természetességében fog összeállni az eltitkolások és az elmesélések egyvelegéből létrejött narratíva, sokkal kevésbé fog tudni szervesen beépülni a gyerekeink identitásba a család története.
Nem az a kérdés tehát, hogy mesélni kell-e, mert kell.
A kérdés az, hogy hogyan, mikor és mit.
A. unokája mikor és hogyan mesélje el gyerekének a besúgó múltat? B. unokája mikor és hogyan mesélje el gyerekének a holokausztot? És C.? No és mit kezdjen a történetekkel és a történelemmel D., E., F., G., H., I., J. és a többi betű?
De nem csak azért kérdés ez az egyes betűk számára, mert a történeteket nehéz elmesélni, hanem azért is, mert az is fontos, hogy a gyerekeink milyen következtetéseket vonnak le, milyen következtetéseket vonhatnak le saját maguk, a családjuk és a környezetükre vonatkozóan. A múlt gonosz és félelmetes volt, de vajon nem lesz-e számukra a jelen is az?
Nekünk tehát, mielőtt nekiállunk beszélni, mesélni, ezt is célszerű végiggondolnunk.
De előbb-utóbb el kell jönnie, előbb-utóbb el fog jönni az a pillanat, amikor le kell velük ülnünk.
Nem várom.
Kép forrása: http://spieckermanretail.com/insights/2015/11/8/8p0r86cnzpv9q3ua09j9w9d5q2z87i
A sornak nem nagyon lenne vége.
Mindez azt jelenti, hogy aligha van, aligha lehet olyan család ma Magyarországon, akit a 20. század valamelyik eseménye ne ért volna közvetlenül.
És itt teljesen mindegy, hogy valaki választotta az életét vagy rákényszerítettek egy életet, könnyű biztos nem volt. Jó eséllyel a jogaiktól megfosztott, megölt, meghurcolt, megsemmisített, lelkileg tönkretett emberekről van szó, relativizálni vagy moralizálni pedig igazán nem szeretnénk. Nem is tudnék.
A lényeg itt most, hogy ezeknek az embereknek közben lett családja, a leszármazottak történetének pedig valamilyen módon részévé vált mindaz, amin a szülők, nagyszülők, dédszülők keresztülmentek.
Vagy azért, mert elmesélték, vagy éppen azért, mert nem. Mert azt már jól tudjuk, hogy az elhallgatásokon keresztül éppúgy összeáll egyfajta valóság, mint a konkrét mesélés által, előbbi esetben viszont a traumák eltitkolása nem csak a traumát átélőt hagyja jobban benne a traumában, hanem a leszármazottakban is traumatikus nyomot hagy. Szóval annak ellenére, hogy olyan, mintha kihagyták volna az elmondhatatlant, azt mégsem hagyták ki, a verbális, nonverbális és metakommunikatív jelek (terelések, nichtvordemkindek, hangsúlyváltások, szóhasználat, tabusítás, tiltások, félelmek stb.) megteszik a maguk hatását.
Ami újdonság a mostanában születettek (ők volnának az alfa-generáció) és az ő szüleik (ők volnánk mondjuk mi, az y-osok) között, hogy nekünk még mesélhettek a nagyszülők a saját élményeikről. Bár még itt is lehettek komoly elhallgatások, de a mi gyerekeinknek már aligha fognak a nagyszüleink mesélni. Vagy azért, mert nem élnek már, vagy azért, mert nem olyan a kapcsolat dédszülő és unoka között, vagy azért, mert túl nagy a korkülönbség, túl rossz állapotban vannak, de ami talán leginkább van, hogy mindaz, ami történt, már túl messze van.
Persze, biztos vannak kivételek, de még egy jobb szellemi állapotban lévő 90-es sem fogja a traumáival terhelni a négy-ötéves dédunokát. De ez talán mindegy is, egyszerűen arról van szó, hogy a történetek továbbadása nem a dédszülők feladata. Ők már elvégezték a munka rájuk eső részét. A család történetének életben tartása a mi feladatunk.
Ami tehát még újdonság, hogy mi már nem a saját életünkről fogunk mesélni, hanem a nagyszüleinkéről. Így viszont már nem a maga természetességében fog összeállni az eltitkolások és az elmesélések egyvelegéből létrejött narratíva, sokkal kevésbé fog tudni szervesen beépülni a gyerekeink identitásba a család története.
Nem az a kérdés tehát, hogy mesélni kell-e, mert kell.
A kérdés az, hogy hogyan, mikor és mit.
A. unokája mikor és hogyan mesélje el gyerekének a besúgó múltat? B. unokája mikor és hogyan mesélje el gyerekének a holokausztot? És C.? No és mit kezdjen a történetekkel és a történelemmel D., E., F., G., H., I., J. és a többi betű?
De nem csak azért kérdés ez az egyes betűk számára, mert a történeteket nehéz elmesélni, hanem azért is, mert az is fontos, hogy a gyerekeink milyen következtetéseket vonnak le, milyen következtetéseket vonhatnak le saját maguk, a családjuk és a környezetükre vonatkozóan. A múlt gonosz és félelmetes volt, de vajon nem lesz-e számukra a jelen is az?
Nekünk tehát, mielőtt nekiállunk beszélni, mesélni, ezt is célszerű végiggondolnunk.
De előbb-utóbb el kell jönnie, előbb-utóbb el fog jönni az a pillanat, amikor le kell velük ülnünk.
Nem várom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése