Te gyereked, te döntésed!

Na, ez iszonyú nehéz.

Hogy tiéd a gyerek, te döntesz, de csomó helyzetben azt érzed, hogy azt kell tenned, amit valaki más mond. Valaki hatalmas.

És akkor onnantól kicsi vagy és hatalom nélküli és nem értesz hozzá és frusztrált vagy és bűntudatod van és akkor a hatalmasnak még több hatalma lesz, neked meg még kevesebb és neki még több és neked még kevesebb, és ez így megy egészen addig, amíg el nem süllyedsz, onnantól pedig már vége is, illetve dehogy, a dolog ekkor kezdődik csak igazán, mert aztán meg, amikor megsemmisülve hazamész, rájössz, hogy Basszameg, hát itt meg mi a történt?!, és akkor jönnek a már jól ismert lépcsőházi gondolataid, hogy hogyan kellett volna rögtön az elején, hogyan kellett volna már ott, helyben megmondani, hogy Na, azt majd én eldöntöm, köszönöm szépen!

És mennyi ilyen helyzet van, de tényleg mennyi!

Hát sok. Nagyon sok.

De nehogy azt hidd, hogy csak te vagy így ezzel, nem. Ő is, meg én is. Meg mindenki is így van ezzel. Mindenki eltörpül.

Mert a hatalom nem kérdez, a hatalom nem működik együtt, a hatalom kijelent. És mivel ilyen kijelentésekhez vagyunk hozzászokva, ilyen kijelentésekhez vagyunk hozzászoktatva már egész kicsi korunktól kezdődően, ezt támogatja az óvoda is, iskola is, ezért aztán el sem tudjuk képzelni, hogy ez működhetne másképp is.

És persze dehogy a kormányról van itt szó.

Hatalommal bárki rendelkezhet. Orvos, tanár, szülő, anyu, apu, anyós, após, nagyszülő, nagyobb, esetleg kisebb testvér és iker, bolti eladó, büfés, vécés, ügyvéd, vízvezeték-szerelő, pszichológus.

Tényleg bárki.

Elég csak annyi, hogy ő képviselje a hatalmat, mi meg elhiggyük róla, hogy az a hatalom tényleg az övé.

De közben arról meg megfeledkezünk, hogy bizony nekünk is van hatalmunk, méghozzá a legnagyobb hatalmunk. Az, hogy mi vagyunk a gyerekeink szülei.

Nyilván csomó szabályt betartunk, nem verjük meg a gyerekeinket, nem erőszakoljuk meg őket sem a szó szoros, sem annak átvitt értelmében, nem veszélyeztetjük az életüket, és semmilyen módon sem élünk vissza a hatalmunkkal. Ez azonban nem kéne, hogy azt jelentse, hogy a külső hatalmak kívánságainak, utasításainak akkor is eleget kellene tennünk, ha azt érezzük, hogy az nekünk vagy a gyerekeinknek nem jó.

Valamiért viszont ez nem megy. Nem szólunk, hanem bosszankodva teljesítünk.

De mi lenne, ha ez nem így lenne?

Mi lenne, ha tudatosítanánk magunkban, hogy szülőként jogaink vannak, amikért szülőként kiállhatunk?

Hát álljunk!

Mert a mi gyerekünk, mi felelünk értük!

És akármennyire is utálom a reggae-t, nincs mese, ez a dal fejezi ki leginkább azt, amiről ez a bejegyzés szól.

Szóval ültesse szépen ezt mindenki a fülébe, bele a szülői tetteibe!