Nem az én problémám?!

A Baywatch második évadjának hetedik része kifejezetten a hajléktanansággal foglalkozik, Eddie (Billy Warlock) pedig eléggé kivan, nem érti, miért kell ezzel foglalkozni, hiszen ez nem az ő problémájuk, de Shauni (Erika Eleniak) rögtön felvilágosítja őt (és minket, nézőket is), hogy bizony a hajléktalanság mindenki problémája.

De azért látjuk ám a kisportolt testű, kisnövésű életmentő tekintetében, hogy valami más is van itt még, mégpedig az, és ezt be is vallja a másik kisnövésű, szintén sportos testalkatú kollégájának, amikor egy későbbi jelenetben a strandon andalognak, hogy bizony arról van szó, hogy fél attól, hogy ő is bármikor hajléktalan lehet.

Na, hát így.

Fent van egyébként az egész rész, de eskü, most nem néztem meg, erre a részre bizony 1991 óta emlékszem.

De, ha nem is nézzük meg most az egész részt, azért az évad intrójára vessünk egy pillantást, szippantsunk egy picit az óceánparti levegőből, a rendszerváltás utáni lelkes várakozás illatából, amiből én, 10 évesen csak annyit éreztem, hogy épp akkor Ausztriában élhettünk. Így aztán Eddie, Shauni, de még Mitch hangja is beleette magát az emlékembe.

Természetesen németül.

De most az édes nosztalgiázásból vissza a keserű jelenbe, mégpedig oda, hogy mekkora a különbség az amerikai kisnövésű és a magyar kisnövésű főhős között: az előbbi legalább bevallja, hogy mi a baja, és ezzel a coming outtal attitűdjének kognitív, érzelmi és viselkedéses komponense is megváltozik, utóbbinak viszont dehogy. Ő kriminalizál, bullshitel és tovább osztja a társadalmat.

És míg arról, hogy kisnövésű, egyik sem tehet (pláne, hogy egyik sem olyan nagyon kicsi), de arról, amit tesz, arról bizony mindkettő igen. Előbbi ezzel foglalkozik és jó irányba változtat, utóbbi a rosszba. És ne jöjjön itt nekem senki se azzal, hogy Billy Warlock egy színész, és forgatókönyv irányítja, mert Orbán Viktor is egy meghatározott tervet visz véghez.

És nem, a hajléktalanság nem a másik problémája, és nem, a hajléktalanság nem csak mással történhet meg. Olyan a szociális biztonság Magyarországon, hogy mindannyian könnyen válhatunk hajléktalanná, elég csak egy bedőlt hitel, egy szarabb kimenetelű válás, egy combosabb betegség, egy komolyabb addikció, és az ember máris megbillen.

És persze, nem jó végigmenni az aluljárókon úgy, hogy csomó ember fekszik ott, büdös van, pénzt kérnek, egyszerűen zavarja a szemet, de tegnap este a Nyugati téri aluljáró kongott az ürességtől, az nem zavart, az megrémisztett.

Mert olyan hülye azért nem vagyok, hogy azt hiszem, hogy ha betiltanak valamit, akkor azzal a valami meg is szűnik. Ha mégis így volna, akkor azért lenne egy helyes kis listám arról, hogy miket tiltsunk be.

Szóval hajléktalanok továbbra is vannak, akik nyilvánvalóan nem jókedvükben élnek az utcán, nekem meg semmi okom és jogom arra, hogy megkérdőjelezzem az életvitelüket, arra meg még kevésbé, hogy eldöntsem, hogy ha már egyszer nincs hol lakniuk, akkor mégis hol lakjanak. Mert pontosan lehet tudni, hogy hajléktalanszállóból kevés van, ami pedig van, az sem elég biztonságos: verekednek, lopnak. Akkor már jobb az utca.

Üresen álló ingatlanok persze vannak, ahogy templomok is, de egyelőre nem úgy tűnik, hogy Iványi Gábort leszámítva az egyházi vezetők komolyabb lépéseket tennének annak érdekében, hogy az, ami történik, ne úgy történjen.

És bár kétezernél is több ügyvéd aláírta a hajléktalanság dekriminalizációját szolgáló petíciót, amelyben arra kérik a bírákat, hogy ezeket az ügyeket ne tárgyalják, az azért nem látszik, hogy a rendőrök úgy nagyon tiltakoznának a dolog miatt. Nyilván nem azért választották ezt a hivatást, hogy jobb sorsra érdemes, szerencsétlen, nyilvánvalóan nem bűnelkövető embereket bilincsbe verjenek egy rosszul megalkotott, de azért rendesen kodifikált, majd megszavazott törvény miatt, de ezzel kapcsolatos kollektív tiltakozás eddig nem volt.

Szóval a törvény köszöni szépen, jól van, életbe lépett és alkalmazzák is rendesen, nyilván ezzel szépen fel lehet javítani a rendőrségi statisztikákat. Közben megy tovább a kilakoltatás, pedig a családok éve van, és közben még mindig nem lehet bejelentett munkája annak, akinek nincs bejelentett lakcíme, a postafiók-nyitás ugyan megoldás lehetne sokak számára, csak hát bejelentett lakcím nélkül nem lehet postafiókot nyitni, ezzel pedig körbe is értünk.

A Baywatch második évadja 1991-es.

Most 2018 van, a rendszerváltás utáni időszak 29. évadja, s ha már itt az ország nem demokratikus, néhány médium még azért megpróbál úgy viselkedni, ahogy kell, és hát a hvg.hu elég jól össze is szedte, hogy mit is lehet tenni a hajléktalanokkal, a hajléktalanok érdekében, de kicsit azért én is összeszedném, hogy mi, szülőként mit tudunk tenni.

Első körben például azt, hogy beszélgetünk a gyerekeinkkel erről a témáról. Méghozzá empatikusan, nyitottan, de mindig a gyerekek életkorának és adottságainak megfelelő szinten. A hajléktalanság nem tabu. Nyilván minden gyerek látott már utcán ülő, fázó, rosszul kinéző embereket, nagyon fontos, hogy szülőként hogyan reagálunk ilyenkor. Második körben pedig lehet olyat is, hogy közösen pakoljuk velük össze az adományozásra szánt cuccokat, ha pedig a környéken él hajléktalan, akkor lehet a gyerekekkel reggelente közösen szendvicset készíteni neki.

De a legfontosabb tényleg a kommunikáció. Hogy ne áldozathibáztassunk, hogy ne higgyük el és ne hitessük el a gyerekeinkkel sem, hogy a hajléktalanok azzal, hogy az utcán élnek, bűnt követnek el, hogy ne higgyük el és ne hitessük el a gyerekeinkkel, hogy az embereknek sorsuk van, vagy ha van, hát a hajléktalanság biztosan nem sors, hanem egy elhibázott, elitista, végtelenül megosztó és ostoba, gonosz és cinikus politika eredménye.

Az a fontos, hogy ha már a Kormány nem, legalább a gyerekeink értsék meg, hogy A Város Mindenkié.

(Az első képet innen mentettem le, a második saját fotó, amit az akkor még Köztársaság téren fotóztam 2011 végén, a plakátot az akkor még nem pártként bejegyzett Kétfarkú Kutya Párt készítette arra való reakcióként, hogy Kocsis Máté, akkori józsefvárosi polgármester népszavazással akarta betiltani a hajléktalanságot. Hét évvel később nem is kellett népszavazás.)