Épül az apaságom

A múlt hetem az apaságom épüléséről szólt.

Persze, igazából az elmúlt közel nyolc évem szól erről, ha a terhességet is belevesszük, bő kilenc, ha pedig a mintavételezési időszakot is, akkor bő harminchét.

De most vegyük csak az elmúlt hetet, aminek a szerda-csütörtök-péntekét a két gyerekkel egyedül töltöttem, a feleségem munkaügyben Berlinben volt, aztán szombat-vasárnap a fiammal kettesben az Apaépítő hétvégéjén voltunk.

Mindkét projekt során iszonyú sokat megértettem a gyerekeimből és magamból is, szuper tapasztalat volt mindkettő, nézzük is őket sorban.

Voltam már többször egyedül a gyerekekkel néhány napra, nem újdonság ez, a feleségem is volt már sokszor nélkülem a gyerekkel néhány napra, és valahogy mindketten azt tapasztaljuk, hogy egész másképp viselkedünk a gyerekeinkkel és hát persze a gyerekeink is egész másképp viselkednek velünk, ha a másik nincs ott.

Mindenki türelmesebb, megértőbb, figyelmesebb, elfogadóbb, rugalmasabb. Akkor és azt esznek és isznak, akkor kelnek, akkor fekszenek, amikor kérem, mindenki tök együttműködő, iszonyúan figyelek arra, hogy kézben tartsam a dolgokat, hogy ne ússzon el a lakás. Alles unter Kontrolle.

Amikor mindketten jelen vagyunk, sokkal több a konfliktus a gyerekekkel. Talán azért, mert a megoszló felelősséggel nem tudunk mit kezdeni, mindig a másiktól várjuk a megoldást, talán azért, mert a gyerekek is jobban eleresztik magukat, nem tudom, de tény, hogy amikor csak egy szülővel vannak a gyerekek, akkor olyan, mintha minden könnyebb lenne.

Mi örülünk és büszkék vagyunk, hogy milyen jófejek, ők örülnek és hálásak, hogy mi milyen jófejek vagyunk, és hát nem titok, kicsit azért arra is büszkék vagyunk, hogy nekünk milyen jól megy.

És tényleg. Igaz, hogy 3-4 nap nem reprezentatív, nyilván, ahogy pedig telik az idő, úgy fárad mindenki, de közben fantasztikus érzés úgy végigcsinálni ezt a pár napot (ami nettóban igazából tök kevés, hiszen én dolgozom, a gyerekek intézményekben vannak), hogy azt érzem, minden rendben, tudom vinni az összes láthatatlan munkát és érzelmi házimunkát úgy, hogy közben a gyerekekkel is tudok valamennyi minőségi időt tölteni.

Eredetileg itt felsoroltam csomó mindent a beágyazástól az uzsonnakészítésig mindenfélét, de aztán gyorsan ki is töröltem, hiszen tök természetes, hogy megcsinálom ezeket, nem is dobok magamtól folyamatosan hátast azért, mert megcsinálom, sőt, köszönetet és hálát sem várok érte, dehogyis, egyszerűen csak arról van szó, mert amikor egyedül vagyok, akkor csodálom csak igazán az egyedülálló szülőket, akik mindezt nem csak 3-4 napig, hanem egy egész életen át egyedül csinálják, akkor van csak igazán bűntudatom, amikor mondjuk egy műtéti rehabilitáció miatt egy hétig semmit sem tudok csinálni, csak nézni, ahogy a feleségem csinál mindent és hát akkor kicsit azért ki vagyok borulva az olyan (általában) férfiakon, akik mindebben akkor sem vesznek részt,  amikor egészségesek és amikor egyébként éppen annyit dolgoznak, mint a barátnőjük/feleléségük.

De nyafogni semmi okom, egyrészt azért, mert igazából egyáltalán nincs nagy dologról szó, egyszerűen csak az van, hogy el kell hinni, hogy mi is ebben a lakásban élünk, akar a franc koszban, rendetlenségben élni, akarja a franc, hogy a feleségem arra jöjjön haza, hogy azt lássa, hogy nélküle megáll az élet. De azért sincs különösebb okom a nyafogásra, mert rendelkezésükre állnak még besegítő és lelkes szüleink is, no meg kéthetente érkező takarítőnőnk és folyamatosan járó mosó- és mosogatógépünk, akik és amik azért komoly terheket vesznek le a vállunkról.

Nade ez az egész poszt nem is erről szól, hanem arról, hogy milyen klassz volt a gyerekekkel hármasban lenni.

Aztán meg jött a szombat és a vasárnap, amikor elmentem a fiammal az Apaépítővel Mátraházára.

Na, ott aztán semmi láthatatlan munka nem volt, még érzelmi házimunka sem nagyon, egyszerűen csak az volt, hogy csomó apuka együtt volt a gyerekével, minden másról a szálloda és a szervezők gondoskodtak.

Az ötletről először augusztusban hallottam, azóta volt két ilyen hétvége, ez volt most a harmadik, erre pedig voltak olyan iszonyú jófejek a szervezők, hogy elhívtak, arra pedig meg se kértek, hogy írjak róluk, pedig hát alap.

A koncepció egyébként tök egyszerű. Az van, hogy az apák a legritkább esetben töltenek hosszabb időt kettesben a gyerekükkel. Mert vagy egyáltalán nem töltenek, vagy töltenek, de akkor vagy mindkét szülő ott van, és/vagy az összes többi gyerek is.

És hát rá kellett jönnöm, hogy bár a fiam közel nyolc éve alatt csináltunk ezt-azt kettesben, de olyan, hogy ketten elutaztunk volna, még sosem. Fogalmam sincs miért.

Persze, volt valami fura is abban, hogy elmentem hétvégézni 16 vadidegen apukával és 16 vadidegen gyerekével, de közben meg semmi fura nem volt benne. Nem volt semmi ideológia, nem volt semmi erőltetés, nem volt semmi csapatépítés vagy unalomig ismert ismerkedés és bemutatkozás, egyszerűen csak együtt volt minden apuka a gyerekével, helyesek voltak, türelmesek voltak, kedvesek voltak, figyelmesek voltak és legfőképpen természetesek voltak. Senki se tudta, hogy kell csinálni jobban, senki se nevelt, senki se okoskodott, senki se moralizált vagy volt normatív, mindenki a saját gyerekével foglalkozott.

A fiam pedig esti mese után azt találta mondani, hogy te apu, nem is tudtam, hogy ilyen jó veled elutazni .

A forprofit világból érkező szervezők pedig mindent vérprofin csináltak, volt apaépítős trikó, tornazsák és kötény, kellékek a karácsonyi készülődéshez, kollektív hajfonás, üzenés a Mikulásnak, amiktől egyébként nem hasalnék különösebben el (ennél azért jóval szarkasztikusabban állok az ünnepekhez), de egyrészt a gyerekeknek tényleg végig csillogott a szeme mézeskalács- és adventi koszorúkészítés közben, másrészt meg azért mégiscsak van valami megejtő abban, amikor a felsővezető apuka teljes természetességgel vesz elő egy hajcsatot, biggyeszti a szájába hatalmas rutinnal, amíg össze nem kontyolja a lánya derékig érő haját, majd csattintja bele a hajkoronába mesterfodrászi szakértelemmel. Nálam mindez nettó bénázás lenne.

A program persze nincs ingyen, amivel a szervezők nyilván erősen behatárolnak egy szűkebb társadalmi csoportot, de egyelőre azt hiszem, nem is az a célja az Apaépítőnek, hogy mindenki számára elérhetővé tegye ezt a programot, hanem az, amit már fentebb is írtam: hogy töltsenek minőségi időt az apák a gyerekeikkel.

És ez bizony a tehetősebb rétegre is bőven ráfér, már csak azért is, mert a tapasztalat az, hogy ők, a napi 14-16 órányi hajtás miatt éppolyan keveset vannak a gyerekeikkel, mint a nélkülözők, akik a túlélésért dolgoznak három műszakban.

Persze, akár fel is éledhetne bennem a plebejus düh, hogy már megint a gazdagok gazdagodnak, de kivételesen nem éled, mert a szervezők egyrészt nem jótékonykodni akarnak, másrészt pedig tényleg annyi bájjal, kedvességgel és alázattal készültek, hogy olyat ritkán látni, arról nem is beszélve, hogy itt aztán olyanokat is lehet csinálni, amiket egyébként nem nagyon szoktunk, én legalábbis elég ritkán tesztvezetek buszt meg mindenféle autókat, végzek kémiai és fizikai kísérleteket, rakok máglyát, meg még csomó mindent sem csinálok, amiket jövőre csinálhatnék az épülő apákkal.

Na.

Most már tényleg olyan lett ez a bejegyzés, mint egy szponzorált cikk, pedig tényleg csak arról van szó, hogy tök jól éreztem magam, s gondoltam, ezt megosztom az Apapara olvasóival is.

Idővel pedig, ha jól értettem, talán lesz Anyaépítő hétvége is.

Mert olyan is ritkán van, hogy az anyák vannak kettesben a gyerekükkel, úgy meg aztán pláne, hogy nem is kell láthatatlan munkát végezniük. 

(Kép forrása)