Láthatatlansági mellény

Az utóbbi időben egész sok helyen kipróbáltam, hogy rákérdezek arra, hogy ki hallott már a láthatatlan munkáról és az érzelmi házimunkáról. Nyilván, nem úgy van ám az, hogy random leszólítok embereket az utcán (bár nem lenne rossz egyszer kipróbálni), sőt, még csak a barátaimat sem hergelem ezzel, de mondjuk a tanítványaimat meg szoktam kérdezni, meg ha valahol előadást tartok, akkor ott is, és hát az arány eléggé elkeserítő. A láthatatlan munkát még csak-csak tudják az emberek, de az érzelmi házimunkáról mondjuk 80-ból 7-en hallottak, 20-ból senki, ilyesmi. 

Mindez két dolog miatt is érdekes.

(forrás: GIPHY)

Egyrészt azért, mert úgy nincs fogalmuk az embereknek arról, hogy ezek a kifejezések pontosan mire is vonatkoznak, hogy közben mindenki elég pontosan elvégzi a szükséges láthatatlan munkákat és érzelmi házimunkákat, aki meg nem végzi, az elég konkrétan be szokta hajtani ezeknek a feladatoknak az elvégzését. 

De azért is érdekesek ezek az arányok, mert nem csak azok nem tudnak ezekről a kifejezésekről, akik haszonélvezői annak, hogy van, aki leviszi helyettük a szemetet és megszervezi a családi ünnepséget, hanem az se, aki leviszi és megszervezi. 

Kicsit olyan, mintha épp építeném az M3-as további nyolc kilométerét, de ennek nem lennék tudatában. Elfáradok, koszos is leszek, de fogalmam sincs, mitől, és még fizetést sem kapok érte. Elismerést se nagyon. 

Hát valami ilyesmi lehet elvégezni azokat a feladatokat, amiket általában nők végeznek el. 

És ezért írunk újra és újra az Apaparán az érzelmi házimunkáról, mert a létezését nem lehet elvitatni, a fontossága teljesen egyértelmű, mint ahogy az is teljesen evidens, hogy az, aki az érzelmi házimunkát végzi, nem nagyon szokott hibázni. 

Olyan ugyanis nem nagyon van, hogy Maxim jógaórán várja az anyukáját, aki viszont véletlenül gitárra megy. Születésnapot sem nagyon szoktak az érzelmi házimunkások elfejteni, ha pedig gluténérzékeny a fiam, akkor még véletlenül sem löttyintek búzalisztet a rántásba. 

Nem sorolnám, csomó ilyen van még, a lényeg, hogy az a családi szereplő, aki ellátja ezeket a feladatokat, az nem csak ellátja, de menedzsel is mindenki mást. 

Ha a forprofit világban lenne ilyesmi, akkor az vagy egy egyszemélyes vállalkozás vagy a vezető valamit nagyon rosszul csinál.

Mert egyébként nem nagyon van olyan, hogy irányítom, csinálom és ellenőrzöm is a folyamatot, sőt, még a következményeket is én viszem. 

Ott olyan van, hogy vagy-vagy. Felelősségem persze ott is van, de nem minden feladat az enyém, és másokat is felelősségre vonhatok.

Az érzelmi házimunka esetében viszont minden egy ember kézében szokott lenni. Figyelj, majd ne felejts el elmenni Zsombiért, fuvolázik kettőtől, utána szolfézsra kéne vinni, énekfüzet a táskájában, már reggel bekészítettem, itthon várlak titeket a kedvenc kajátokkal.

Az igazi munkamegosztás az lenne, ha az egyiknek nem kéne kiosztani a feladatokat, hanem azt a másik magától csinálná. Mert a feladatok kiosztása is munka ám.

Persze, rengeteg családban működik valamilyen munkamegosztás, nem szeretnénk itt mi bűntudatot kelteni, de az biztos, hogy majdnem minden családban lenne ezzel a két funkcióval kapcsolatban mit átbeszélni. Tisztázni a feladatokat, terheléseket, célszerű valami olyasmi rendszert kialakítani, amelyben ha nem is oszlanak meg a feladatok jobban, mert mondjuk az egyik tényleg sokkal többet dolgozik, mint a másik, akkor is, legalább mindkét fél tudjon eleget a láthatatlan munkák és az érzelmi házimunkák sokaságáról.

Sajnos azonban az a tapasztalat, hogy még akkor is a nők végzik ezeket a feladatokat, amikor mindkét fél ugyanannyit dolgozik. 

De akkor is, már az nagy előrelépés lenne, ha a felek tudnának egyáltalán arról, amit csinálnak és tudnának egyáltalán arról, amit nem.

(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)