Nemi identitás

A gyerekek úgy születnek, hogy fogalmuk sincs a nemi sztereotípiákról. Nem tudják, hogyan kell a nemüknek megfelelően viselkedniük, mi viszont szépen megtanítjuk őket erre. És mi alatt a mindenkit értem: szülők, kortársak, pedagógusok, utca népe, tv, internet, minden.

A gyerekek nemi identitása (aminek semmi, pontosan semmi köze a szexuális orientiációhoz), az tehát, hogy a biológiai nemükkel azonosítják magukat vagy sem, három és öt éves kor között alakul ki. Ez, önmagában nem jelent túl sokat, az ugyanis, hogy egy gyerek fiúnak vagy lánynak gondolja magát, még nem tartalmaz utasításokat arra vonatkozóan, hogy hogyan is kell neki viselkednie, ez ugyanis már kulturális konstrukció, szemben a nemi identitással, ami nem az.

Szóval az, hogy hogyan kell a nemünknek megfelelően viselkedni, ennél azért később alakul ki, sőt, talán ki sem alakul, hanem inkább folyamatosan alakul, folyamatosan változik.

Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy közben meg a kultúra, a társadalom, a szocializáció elég hamar beteszi a lábát a rendszerbe, ami azt jelenti, hogy még mielőtt kialakulna egy gyerek nemi identitása, már elég jól fogja tudni, hogy majd milyennek is kell neki lennie. A nemi szocializáció ugyanis már a gyerek tervezésével egyidőben elindul. A szülők beszélgetnek arról, hogy fiút vagy lányt szeretnének, s arról, hogy az a fiú vagy lány majd biztosan milyen lesz. Aztán, amikor már megtudják, hogy jó eséllyel milyen nemű gyerekük lesz, elkezdik a magzat méhen belüli mozgását is a nemnek megfeleltetni (ú, nézd, milyen markánsan rúg, jahaaj, decukin mocorog), arról nem is beszélve, hogy ilyenkor lassan elindul a szoba berendezése, a ruhák és néhány játék beszerzése, itt pedig már esélye sincs a szülőknek arra, hogy elkerüljék a gyerek sorsát. A fiúk vagány ruhákat, a lányok csinos ruhákat kapnak, a fiúk belevaló és okos játékokat, a lányok meg cukikat, édeseket és így tovább, és persze a szoba színe is megfelelően fog alakulni. A megszületett gyerek pedig már a nemének megfelelően fog sírni, aludni, enni, kakilni és természetesen a mozgás- és beszédfejlődése eszerint fog alakulni, satöbbi, satöbbi. Persze nem, de mi mindenbe azt látunk bele, amit szeretnénk. A társadalom elvárásai pedig nagyon erősek.

Szóval nem úgy van ám az, hogy rájövök, hogy fiú vagyok, aztán szépen lassan elkezdem elsajátítani azt a viselkedést, amiben komfortosan érzem magam, dehogy. Úgy jövök rá arra, hogy fiú vagyok, hogy már rég tudom, hogy hogyan viselkedik egy fiú és ami még nagyon fontos: azt is tudom elég hamar, hogy hogyan nem. Hát lányosan semmiképp sem.

Nem is nagyon működhetne egyébként másképp, képzeljük csak el, ahogy újdonsült szülőként úgy beszélünk a gyerekünkhöz, hogy semmilyen módon nem utalunk a nemére, úgy, hogy semmilyen módon sem erősítünk rá nemi szerepekre.

Nincs is azzal semmi baj, ha valaki tisztában van a nemi identitásával, sőt, azzal sincs semmi baj, ha valaki saját neme reprezentatív darabjának érzi magát, a baj azzal van, hogy sok esetben a nemi szocializáció alá-fölé rendeltségi viszonnyal is együtt szokott járni, fiúnak, majd férfinak lenni a mi társadalmunkban, de még az egyenlőbb társadalmakban is előjogokkal, privilégiumokkal jár.

Ez ellen viszont érdemes lehet küzdeni, nyilván senki sem akarná alárendelt szerepben látni a lányát, elnyomó szerepben a fiát, mégis, többek között például az, amilyen szerepkiosztást otthon egy gyerek lát, épp ezt a helyzetet alapozza meg és teszi megkérdőjelezhetetlen, kikezdhetetlen alapigazságnak.

Lássa hát a gyerek minél többféle szerepben a szüleit, még senkinek sem kérdőjeleződött meg a nemi identitása azért, mert férfiként többet mosogatott vagy nőként többet szerelt villanyt és hát egy fiúnak is kijár ugyanaz a vigasztalás, mint egy lánynak, egy lány is megérdemli ugyanazt a motiváló, megerősítő, elismerő szülőt, mint egy fiú és egy fiú is megérdemli ugyanazt az érzelmességet, empátiát, törődést, mint egy lány.

(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)