Kettecskén

Március elsején írtam utoljára a blogra, bő három hónapja. (És, juteszembe, volt is már egyszer egy hosszabb kihagyás, nagyjából három éve)

Sok is, nem is, mindegy is.

De leginkább jó, mert kicsit ez alatt az idő alatt csökkent a közlési kényszerem.

Olyannyira, hogy most semmi kényszer nincs, csak a kedv, hogy elmeséljem, hátha érdekel valakit, hogy az Apaépítőnek köszönhetően rájöttem, hogy olyan tényleg alig-alig van, hogy külön az egyik gyerekemmel töltök el időt. Arra, hogy tényleg kettesben vagyunk. Persze, van, egy-két óra, egy-két délután, sőt, olyan is van, hogy egy hétig egyedül vagyok a gyerekekkel, de olyan, hogy mondjuk egy egész hétvégét vagy akár több napot vagyok csak az egyik gyerekkel, olyan nem nagyon van.

Sőt. Nem is gondoltam arra korábban, hogy ez egy lehetőség. Vagy hogy ennek van/lenne értelme.

De van.

És még csak azt sem gondolom, hogy ez feltétlenül pénz kérdése, illetve nem gondolom, hogy sokkal több pénz kérdése lenne, mint amennyibe az élet egyébként is kerül. El lehet menni külföldre, oké, ez pont a pénzesebb változat, de be lehet kuckózni egy baráthoz, aki éppen elutazott, vidéki nagyszülőkhöz, akik épp látogatóban vannak, nyáron el lehet menni vadkempingezni, sokféle lehetőség van, jóval több, mint amennyire gondolnánk, mert hiszen nem is gondolunk erre, de hát éppen innen indultam ki.

Az persze fontos, hogy sokféle családi felállás van, egy, az egyedüli gyerekét egyedül nevelő szülő esetében ez nyilván egész gyakran megvalósul, még ha sokszor nem is minőségi az az együttlét, de ahol már több gyerek is van, ott ennek érdemes lehet külön energiát szentelni.

Azt hiszem, hogy ez egy mindsetting-kérdés, hogy rá tud-e állni az agyunk arra, hogy keressük is erre a lehetőséget. Nem gondolom, hogy minden héten különprogramozni kellene, sőt, kifejezetten azt gondolom, hogy meg kell hagyni a dolog különlegességét.

És hát túl azon, hogy különleges, jó annak is, aki elmegy, annak is, akivel elmegy az a gyerek, de annak is, aki marad. A másik gyereknek, hogy megtapasztalja magát, éppen azzal, akivel marad. A másik szülővel, nagyszülővel, bébiszitterrel, ami éppen abban a családi rendszerben adatik.

És akkor most végre, hogy miért is olyan jó.

Hát azért, mert

• ott aztán az van, amit megfőztél,
• ott aztán az van, amit megfőzött,
• megtapasztalhatod magadat olyannak, amilyennek máskor nem
• megtapasztalhatod a gyerekedet olyannak, amilyennek máskor nem
• megtapasztalhatja a gyereked, hogy milyen is tudsz lenni, no meg azt is, hogy ő milyen is tud lenni
• egy elsőszülött visszakaphatja azt az érzést, ami akkor volt neki, amikor még egyedül volt, amilyen még a trónfosztás előtt volt
• egy másodszülött megtapasztalhatja kicsit azt az érzést, ami a nagyobb testvérének lehetett akkor, amikor ő még nem volt
• tök jó együtt lenni

Na és ezek, meg még biztos csomó minden más is, de a lényeg, hogy ez a cucc azért eléggé össze tud hozni két embert. És tök fontos, hogy nem kell semmi extrára gondolni, nem kell együtt bungeejumpingolni (bár lehet) vagy építeni egy kétéltű biciklit (bár lehet), elég csak együtt lenni, odafigyelni a másikra és magunkra, beszélgetni, szóláncot játszani, mittudomén.

De akármi is a közös program, a kettecskénezést tényleg csak ajánlani tudom.

A lányom pedig már most várja, már most gondolkozunk azon, hogy vele majd hova kirándulunk. Kettecskén.

És akkor most azon gondolkodom, hogy mivel lehetne ezt a dolgot még fokozni, valami teljesen inadekvát dologgal, videoklippel, esetleg egy giccses állatgiffel, találtam is hibátlan, ölelkező koalákat, vagy ránk mosolygó törpenyulakat, de végül megvan a hibátlan.

Igen, ha elutazol kettecskén valamelyik gyerekeddel, akkor Jamie Oliver még a wc-n is veled lesz. És szerintem ez azért több, mint megnyugtató.