Birtokba vétel

- Azonnal visszateszed azt a csokit!

- Nem! Akarooooom!

Szigorú tekintet az egyik oldalon, kétségbeesett kiabálás a másik oldalon, a csemegepultos azzal a lendülettel fordítja a tekintetét jobbra, amellyel én balra. Így végre pont egymásra nézünk. Kicsit ingatom a fejem, jónapot, tíz dekát kérek abból a sonkából. Kicsit ingatja a fejét a pultos is, jónapot, kicsit hosszabb lett, maradhat? Persze, tizenkettő is jó, de miért ingatta a fejét? Ilyet megengedni a szülővel szemben, hogy akarom! Más valamit parancsol még? Nem, köszönöm.

Hát így.

Az egyik ezen hőbörög, a másik azon.

A gyerek a csokit kéri, az anya meg azt, hogy a gyereke inkább majd vacsorázzon.

Szerintem lehetne halkabban is kérni azt a terméket, a pultos szerint jár a tisztelet az anyának.

Sem a pultosnak, sem pedig nekem nincs sok fogalmam a teljes kontextusról, de ítélkezni, na, azt nagyon tudunk.

(GIPHY)

Mintha ő mindig tisztelettel bánt volna a szüleivel, mintha én még sosem kiabáltam volna a gyerekeimmel. Mintha ő sosem kiabált volna a gyerekeivel, mintha én mindig tisztelettel bántam volna a szüleimmel. Mintha bármit is tudnék a csemegepultos csemegepulton kívüli életéről, mintha a csemegepultos bármit is tudna a csemegepulton kívüli életemről.

De nem is ez a lényeg ebben a történetben, hanem az, hogy rá kellett jönnöm, hogy én legalább annyira jogosan ingattam a fejem, ahogy a csemegepultos, pedig elsőre még teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a pult két oldalán álldogálva nem is lehetünk más állásponton: a gyerekkel bizony nem szabad ilyen hangon beszélni.

De mégis mit rontottunk el?

Miért kiabál az anya a gyerekével és miért kiabál a gyerek az anyukájával?

Abba most nem is mennék bele, hogy ott volt egyébként egy apa is, de ő jól láthatóan kivonta magát a helyzet alól, de hát már ez is ítélkezés, igazából fogalmam sincs, az általam látott pár másodperc előtti években és az azóta eltelt órákban milyen szerepet töltött be.

Szóval mintha a gyerekek úgy nőttek volna a szüleik fejére, hogy közben a szülők még mindig szeretnének a gyerekeink fején trónolni. És hát miért ne akarnának a gyerekek uralkodni, ha egyszer azt látják a szüleiktől, hogy azok is uralkodni akarnak.

No de ha kirántanánk a szőnyeget a rendszer alól, és szakítanánk végre az uralkodási lázzal?

Tegnap hallottam, ahogyan a lányom óvónője beszél a gyerekekkel. Épp készültek kimenni a kertbe, de még nem ért le mindenki a lépcsőn, ez viszont az elől álló gyerekeket nem különösebben érdekelte, mentek volna már előre.

És akkor az óvónő megszólalt.

Azt mondta, hogy Várjatok, még nem érkezett le a mindenki a lépcsőn.

Nem nagy dolog.

De az már igen, ahogyan a végtelen szelídség és lágyság keveredett az empátia jelzésének tökéletes képességével, miközben meg ott volt a szele a határozottságnak, de belülről jövő szeretetnek is.

Egy dolognak viszont nyoma sem volt.

Najó.

Kettőnek.

Az uralkodásnak és az agressziónak.

A gyerekek tehát vártak, édesen, mosolyogva, aztán leérkezett az utolsó gyerek is, akkor meg kimentek. Felszabadultan, de nem túlszabadultan.

Mert nem volt mi alól kiszabadulni.

Persze ez a bejegyzés nem a vásárlási élményeimről szól, de nem is a lányom óvodájának reklámozásáról, hanem arról, hogy nem kell folyton kifejeznünk a gyerekeink felé, hogy birtokoljuk őket.

Imagine no possessions

A Lennon persze csak eufemizál a következő sorban, I wonder if you can, haha, mintha ez csak egy szelíd rácsodálkozás lenne. Lószart. Lennon pontosan tudta, hogy ez nem fog menni, csak hát ez egy optimista dal.

De akkor legyünk mi is optimisták.
Vagy ha nincs optimizmusra különösebb okunk, akkor legalább csak nézzük végig a mondatainkat, amiket a gyerekeinknek mondunk, és egy mobilapplikáció segítségével strigulázzuk az uralkodásra, birtoklásra utaló helyzeteket. (Itt természetesen nem a konnektorba nyúlás vagy az autópályán való átszaladás tiltásáról van szó.)

Másnap pedig próbáljuk ki ezek nélkül.

Aztán pedig lássunk csodát.

Persze, mondhatod, hogy csak álmodozom.
De azért egy próbát megér.

(A bejegyzés elején levő párbeszéd szereplőitől ezúton is elnézést kérek, amiért ennek a bejegyzésnek a főszereplőivé tettem őket. Remélem, átjön, hogy semmi rossz szándék nem volt bennem. És nem. Szó sincs arról, hogy amatőr természetbúvárként minden pillanatban ihletet gyűjtenék a blogomhoz.)

(Kép forrása: youtube)