Semennyire, hisz gyerek.
Nagyon, hisz gyerek.
Fogalmam sincs, hol komolyan veszem őt, hol nem.
Leszarom.
Milyen gyerek?!
Azt hiszem, nagyjából ez az öt válaszlehetőség lehet a címben feltett kérdésre, ami elég jól mutatja, hogy a dolog jóval bonyolultabb annál, mint hogy nem hülye, csak gyerek.
Nagyon, hisz gyerek.
Fogalmam sincs, hol komolyan veszem őt, hol nem.
Leszarom.
Milyen gyerek?!
Azt hiszem, nagyjából ez az öt válaszlehetőség lehet a címben feltett kérdésre, ami elég jól mutatja, hogy a dolog jóval bonyolultabb annál, mint hogy nem hülye, csak gyerek.
Mert nem is mindig gyerek, meg néha viszont kicsit azért mégis hülye az a gyerek. Vagy felnőtt. Nem bántóan, meg nem rosszindulattal, de azért kicsit az, nem? Olyan kis kedvesen.
Szóval valahogy azt mondanám, hogy komolyan kell venni mindent, amit egy gyerek mond, de csak azért, mert ő komolyan mondja. Feltéve, hogy komolyan mondja. De közben mi mégiscsak felnőttek vagyunk, csomó dolgot meg felnőtt fejjel egyszerűen nem lehet komolyan venni. És nem is kell.
De nem is rólunk szól az, amit ilyenkor komolyan mond, hanem róla. Nem kell tehát relativizálni. Az ugyanis a gyereket aligha érdekli, hogy a körülötte lévő felnőttek milyen csuda okosak. Hogy a körülötte lévő felnőttek milyen jól elhelyezik a reális-irreális dimenzióban a gyerek komolyan vett, komolyan mondott és komolyan gondolt dolgait.
Oké, de ha közben valami olyasmin borul ki, amin nem is kellene? Mert nem érdemes?
Hát szerinte meg érdemes.
És akkor ott a gyerek, aki szerint érdemes, a felnőtt, aki szerint meg nem, és akkor kezdődhet a játszma, a csörte, a verseny, hogy ki győzi le a másikat.
Nemes és egyenlő verseny lesz egy ilyen, az biztos.
Már csak azt kellene tudni, hogy melyik Gyalog-galopp szereplő a felnőtt és melyik a gyerek ebben a hibátlan gifben. Merthogy mindkét fél azt hiszi, hogy neki van igaza, övék a jogok.
Nem egyszerűbb akkor már leguggolni mellé, hogy közel vízszintben legyen a két szempár egymással, és elhinni, hogy neki komoly a dolog?
És ha már egyszer elhitte a felnőtt, hogy a gyereknek bizony komoly a dolog, akkor már csak azt kell elhitetni vele, hogy még a komoly dolgoknak is van megoldása. Ha ment az, hogy lyukat fúrtak a Várhegy alá, ha vannak védőoltások, és még a Holdra is feljutottak emberek, akkor majdnem biztosnak kell lennünk abban is, hogy a gyerekek komoly dolgaira is lehet megoldást találni.
Szóval akkor a sorrend.
Komolyan venni, leguggolni, szemébe nézni, jelezni, hogy komolyan veszed, megnyugtatni, és csak akkor jöhet a megoldás. Amire vagy rávezetheted a gyereked vagy megtalálja saját magának.
Gyerekjáték.
Egyébként nem csak a szülők vannak ezzel nagy bajban, hanem a popipar is.
A The Who például nagy vitában van a The Offspring -gel, előbbi szerint ugyanis a gyerekek rendben vannak, utóbbi szerint épphogy nem.
Mutatom is.
Szóval szerintük 1966-ban még minden oké.
Szerintük meg 32 évvel később, 1998-ban már nem.
A pszichológia egy ideje azért azt gondolja, hogy a gyerekeket érdemes komolyan venni, mert úgy vannak rendben, ahogy vannak, csak hát Dexter Holland, a The Offspring énekese úgy adódott, hogy nem pszichológus, hanem mikrobiológus.
Oké, de ha közben valami olyasmin borul ki, amin nem is kellene? Mert nem érdemes?
Hát szerinte meg érdemes.
És akkor ott a gyerek, aki szerint érdemes, a felnőtt, aki szerint meg nem, és akkor kezdődhet a játszma, a csörte, a verseny, hogy ki győzi le a másikat.
Nemes és egyenlő verseny lesz egy ilyen, az biztos.
Nem egyszerűbb akkor már leguggolni mellé, hogy közel vízszintben legyen a két szempár egymással, és elhinni, hogy neki komoly a dolog?
És ha már egyszer elhitte a felnőtt, hogy a gyereknek bizony komoly a dolog, akkor már csak azt kell elhitetni vele, hogy még a komoly dolgoknak is van megoldása. Ha ment az, hogy lyukat fúrtak a Várhegy alá, ha vannak védőoltások, és még a Holdra is feljutottak emberek, akkor majdnem biztosnak kell lennünk abban is, hogy a gyerekek komoly dolgaira is lehet megoldást találni.
Szóval akkor a sorrend.
Komolyan venni, leguggolni, szemébe nézni, jelezni, hogy komolyan veszed, megnyugtatni, és csak akkor jöhet a megoldás. Amire vagy rávezetheted a gyereked vagy megtalálja saját magának.
Gyerekjáték.
Egyébként nem csak a szülők vannak ezzel nagy bajban, hanem a popipar is.
A The Who például nagy vitában van a The Offspring -gel, előbbi szerint ugyanis a gyerekek rendben vannak, utóbbi szerint épphogy nem.
Mutatom is.
Szóval szerintük 1966-ban még minden oké.
Szerintük meg 32 évvel később, 1998-ban már nem.
A pszichológia egy ideje azért azt gondolja, hogy a gyerekeket érdemes komolyan venni, mert úgy vannak rendben, ahogy vannak, csak hát Dexter Holland, a The Offspring énekese úgy adódott, hogy nem pszichológus, hanem mikrobiológus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése