Closing time

Reziliencia.

Viszonylag új kifejezés a pszichológiában, amely arra vonatkozik, hogy az ember megküzd a helyzettel. Akkor is, ha az nehéz. Vagy traumatikus. Vagy tragikus. Szóval hogy akármilyen nehéz, stresszes vagy akár horror is valami, megküzd vele, alkalmazkodik, és ami a legfontosabb: fejlődik.

Ez nem jelenti azt, hogy vágyjuk is a szart, csak azt, hogy ha már az a szar megesett velünk, akkor nem meg nem történtté akarjuk tenni, hanem kihozzuk belőle a legtöbbet. Legalábbis érdemes megpróbálni.

Ehhez viszont beszélgetni kell róla, nem lehet elfojtani, meg kell értenünk magunkat a trauma alatt és a trauma után. Hogy tényleg tudjunk fejlődni. Úgy is hívják ezt, hogy poszttraumás növekedés.

Ma már elég komoly szakirodalma van a rezilienciának, még akkor is, ha a blogger-felület helyesírás-ellenőrzője még nem ismeri ezt a fogalmat. Ahogy mi, úgy idővel a szoftver is megtanulja majd, hiszen a reziliencia már a szépirodalomban is megjelenik, ha máshol nem, hát Edith Eva Eger A döntés című könyvében mindenképp.

Szóval.

A koronavírus-helyzet kemény.

Nagyon kemény.

Emberek tömegével fognak munkanélkülivé válni.
Nagyon sokan lesznek betegek és sokan meg fognak halni.
Nemcsak távoli ismeretlenek, hanem közeli emberek is. Barátok. Rokonok. Munkatársak.
Az emberek bizalmatlanak (még bizalmatlanabbak) lesznek egymással, intézményekkel, szervekkel.
A szociális és egészségügyi ellátórendszer le fog állni.

A gazdaság pedig komoly visszaesést fog produkálni.

És hát nem úgy van az, hogy most nyom egy pause-gombot a világ, aztán majd valamikor júliusban, mintha mi sem történt volna, újraindulunk, hanem amikor majd elindulunk, ha egyáltalán elindulunk, akkor majd minden nagyon más lesz.

Gyökeresen és végérvényesen.

Az addig tartó időszak pedig sok ember számára bizony traumatikus lesz.

Mert

• nincs hol csordogáljon az ingyen rendelkezésre bocsátott internet, nemhogy laptopja nincs a családnak, de áram se sok, így a gyerekek nem tudnak otthon tanulni.
• a szülők elvesztették a munkahelyüket
• nincs mit enni
• ha meg is marad a szülők munkahelye, nem tudnak mit kezdeni nappal a gyerekekkel, akik így viszont egész nap otthon vannak, és nem csinálnak semmit. És ez még mindig jobb, mintha kimozdulnak és valamit csinálnak.
• a szülök frászt kapnak egymástól
• a gyerekek nem tudnak egymással játszani
• bántalmazás és nélkülözés van

És akkor még a rettegésről, a kiszámíthatatlanságról és a kontrollvesztésről, tehát a járvány pszichológiai járulékairól nem is beszélve.
Minden bizonyosság bizonytalan lett.
Hogy az, amit korábban biztonságosnak és alapnak vettük, amikről azt hittük, hogy az nekünk jár, arról kiderül, hogy nem biztonságos, nem biztos, nem alap, nem jár.

Közben meg sokak számára ez az időszak maga a paradicsom.

A bőven megtakarított pénzüknek köszönhetően és a home office-ba csont nélkül átálló munkájuk mellett bőven belefér a kreatív és minőségi együttlét egymással és a gyerekekkel, dugig is van a Facebook jobbnál jobb ötletekkel, reggel közös jóga, délelőtt a gyerekek egymásnak olvasnak, azalatt a felnőttek virtuális sétát tesznek a Louvre-ban, ebédet már együtt főznek, hisz épp kinyílt a kertibab és a zsálya, legjobb lesz a pisztrángra, ebéd után a gyerekek önállóan tanulnak, hisz az alternatív iskolában már bőven megtanulták, hogyan kell egyedül és felelősen dolgozni, utána pedig gyurmagurigákat gyúrnak, és abból megépítik a napjuk hangulatgörbéjüket. Szülők és gyerekek együtt. Ahol eltérés van, azt pszichodramatikusan elpantomimezik. Aztán közös ölelkezés után megterítenek, vacsi, fürdés, estimese, közös árnyjátékozás, ének, alvás. A szülők gyertyát gyújtanak, majd egy házilag kevert margarita mellett megnézik a Breeders legújabb epizódját, és csak édesen egymásra mosolyognak, hogy Timi, dejó, hogy mi nem ilyen szülők vagyunk.

De hát ez a magyar lakosság 4-5%-a.

Se.

A többieknek marad az eggyel fentebbi felsorolás.

De tanulni ebből az egészből mindenki tud.

Fejlődni mindannyian tudunk.

Megtanulhatjuk,

• hogy most nincs zugivás
• hogy nincs ajtóbecsapás és kimenekülés a lakásból
• hogyan tudatosítsuk az étkezési szokásainkat
• hogyan ne meneküljünk el a konfliktusok elől, hanem megpróbáljunk ott maradni és megoldani
• hogy csak arra költsünk, amire tényleg kell
• hogy kevesebb pénzből is ki lehet jönni
• hogy nem is kell annyit utazni
• hogy nem kell annyit meetingelni
• hogy lehet otthon is kávézni, lehet uzsonnát csomagolni
• hogy nem muszáj annyit éttermezni
• hogy mire is van igazán szükségünk
• hogy milyenek a gyerekeink (ha van)
• hogy milyen a párkapcsolatunk (ha van)
• hogy milyenek vagyunk mi magunk
• hogy mit is jelent a házimunka

Ettől függetlenül most még nem tudjuk, mennyi válás és mennyi egymásra találás lesz ezalatt az idő alatt. Nem tudjuk, hány nőt fognak megerőszakolni otthon, hány nőt és hány gyereket fognak megverni, vagy hogy hány gyerek fog megfoganni. Magasabb, alacsonyabb vagy épp ugyanannyi lesz-e ezek aránya, mint amennyi egyébként lenni szokott. Nem tudjuk, hány család fog tönkre menni, Azt sem tudjuk, hogy mennyien fognak meghalni, no nem a koronavírus következtében, hanem mondjuk abba, hogy nem eszik. Azt sem tudjuk, hogy mi lesz az idén érettségizőkkel, meg úgy egyáltalán ezzel a félévvel. Azt sem tudjuk, hogy mi lesz a barátságokkal, mi lesz az ismerkedni vágyókkal, mit lesz a kamaszokkal, akik ilyenkor nem éppen a szüleikkel akarnának lenni.

Csomó mindent nem tudunk.

Az viszont, hogy egyénileg vagy családilag akarunk-e valamin változtatni, csak rajtunk múlik.

Najó.

Főleg rajtunk.

Mert most leginkább magunkkal vagyunk és leszünk összezárva.

Itt az ideje, hogy kicsit lelassítsunk, kicsit befelé és a közvetlen környezetünkre figyeljünk.

Mert most kicsit záróra van.

Ha meg tudjuk tenni, hogy egy kicsit bezárunk, lezárunk, akkor már elmondhatjuk, hogy valamekkora poszttraumás növekedést produkáltunk.

2008-ban, amikor Lucca egyik főterén Leonard Cohen koncerten voltunk, és megszólalt ez a dal, akkor biztos voltam abban, hogy ezzel a koncertnek is vége, de közben meg nem volt, egyáltalán, hanem még jött jó sok minden.

A világunk is csak átmenetileg zár be.
A világunk csak átmenetileg záródik le.