Introvertáltaknak áll a világ

Van az a dolog, hogy extroverzió, introverzió. 

Amit úgy nagyjából annak a szinonimájaként használunk, hogy valaki inkább nyitott vagy inkább zárkózott. És akkor ezzel úgy le is írtuk elég pontosan a személyiségét, tudod, ő olyan extrovertált típus, és rögtön mindent tudunk. Figyelj, nem megyek. De miért? Hát tudod, mert introvertált vagyok. Ja, aha értem, oké. 

De hogy azért ez az egész dolog sokkal komplexebb ám ennél, ugyanis a leginkább elfogadott tipológia szerint inkább öt dimenzió van. BIG 5-nak (big five) is hívják, extroverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, intellektus és dobpergés, az ötödikre is emlékszem: emocionalitás.

Ezek közül az intellektus talán magyarázatra szorul, legalábbis nekem azért fennakad rajta a szemem, de az igazából csak azt mutatja meg, hogy az ember mennyire nyitott a világra, mennyire kíváncsi, mennyire érdeklődő.

Ami pedig fontos, hogy egyrészt ezek a dimenziók nem jó-rossz dimenziók, másrészt a dimenziók függetlenek egymástól, nem lehet tehát egyikből a másikra következtetni. Szóval egy barátságos, de nem különösebben lelkiismeretes extrovertált csöppet más, mint egy barátságtalan, de kifejezetten lelkiismeretes extrovertált. 

Egyébként engem mindig is eléggé bosszantottak a tipológiák, de ha mégsem, akkor meg kevésnek tűnik ez az öt dimenzió, pedig elég komoly, drága és időigényes kutatómunka árán jöttek ki, de ez most tényleg mindegy, mert egyáltalán nem is a kételyeimről akarok írni, hanem arról, hogy mivel tényleg a kultúránk része az extro- és introvertáltság, hajlamosak vagyunk ezt a dimenziót túlértékelni, kiemelni a többiből.

Annál is inkább, mert a világ tényleg zömmel erre az egy szem dimenzióra építve az extrovertáltaknak kedvez. Oszd meg, mondd el, csináld meg, változtass, nyiss a világra, beszélj sokat, legyél sok ember között, ilyenek. Minden erről szól. Aki nem ilyen, az is ilyen. Ezt teszi velünk ez a kultúra. Szóval akár az vagy, akár nem, az leszel, ahhoz méred magad.

Miközben meg nem mindenki extrovertált ám.

Sokan vannak, akik igazából befelé érzik jól magukat.

Akiknek nem attól lesz valami élmény, hogy megosztják, hanem attól, hogy belül megélik. Nem jobbak ők, mint mások. Csak mások.

És míg a K.E. világ valóban az extroverziónak kedvezett, az most azért eléggé egyértelműnek tűnik, hogy a kijárási korlátozás új helyzetet teremtett. Ez a rendszer ugyanis az introvertáltaknak áll. 

Mert most nincs kényszer arra, hogy másokkal legyünk, sőt, arra van kényszer, hogy ne legyünk senkivel. Csak a legszűkebb környezetünkkel. Persze, ott a social media, ami nagy vonzerő, de mégis máshogy, mint a karantén előtti időszak extrovertáltságában. 

Szóval most nagyon jó. 

Legalábbis azoknak, akik introvertáltak és azoknak, akik el is fogadják, hogy most lehetnek azok. 

Én legalábbis most kezdem igazán megtalálni a saját tempómat.

Azt hittem pedig, hogy tök jó rohangálni, sok helyen lenni, több munkahelyen dolgozni, sok emberrel találkozni, halmozni a programokat, de most, hogy ezt nem csinálom, most jövök csak igazán rá, hogy nem is volt erre szükségem. 

És ez bizony őrült módon felszabadító érzés. 

És akkor arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha még sokan vannak ezzel így. 

Hogy az emberek nem is annyian és nem is annyira extrovertáltak, mint amennyien és amennyire mutatják magukat. Mert bár a világ azt várja el, hogy mutassuk magunkat, ő viszont (én viszont) dehogy mutatná.

Vagy nem annyiszor. 

Vagy nem annyi embernek. 

Vagy nem annyira. 

Vagy nem akkor. 

Szólhat ez persze arról is, hogy alkalmazkodunk, elfogadjuk az új helyzet adottságait, nem lázadozunk ellene, de tény, hogy most a hírektől és a társadalmi aggodalmaimtól eltekintve (ami egyébként egyáltalán nem könnyű) nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzem magam, a karantén előtt pedig meg nem voltam az. Kapkodtam és túlhajtottam magam.

Azt persze fontos hangsúlyozni, hogy könnyű nekem, könnyű nekünk, egyelőre legalábbis úgy tűnik, hogy nincsenek veszélyben a munkahelyeink és a megélhetésünk, szóval tényleg tudunk befelé és egymásra figyelni. És persze, mozi, koncertek, barátokkal való találkozás, utazás, szabadon és szabadban mászkálás eléggé hiányzik, meg úgy egyáltalán az, hogy ne kelljen egy másik ember és magam közé egy jegesmedvét, a Joey Ramone-t vagy éppen a sógoromat odaképzelni. No nem mintha bármi bajom is lenne a sógorommal, Joey-val vagy egy jegesmedvével, de nincs mese, a két méternek meg kell lennie.

És most, hogy kicsit kevesebb időnk megy el másra és másokra, sokkal jobban figyelünk egymásra, aminek köszönhetően jóval kiegyensúlyozottabb mindenki.

Ami komoly kérdéseket vet fel a karantén utáni időszakkal kapcsolatban.

Legfőképp, hogy kell-e annyira propagálni az extroverziót.

Hogy ez a nyugalom, ez a befelé figyelés hogyan tartható meg, és hogyan adható még több embernek, a társadalom még több csoportjának.

(Kép forrása)