Eltelt egy év Magyarországon, a 2019-es, egy év, amelyikben brutálisan sok nő és gyerek esett erőszak áldozatául. Gyilkosságokról, durva és kegyetlen erőszakosságokról van szó: gyorsuló autóból kirúgott nő, üveggel betört fejű nő, húsfeldolgozóban feldarabolt nő, csikkel összenyomkodott testű nő, fakaróval halálra vert nő.
Elkezdődött egy év Magyarországon, a 2020-as, aminek második negyedévében beütött a koronavírus, a kijárási korlátozás negyedik hetében jött a hír, mi is megosztottuk: másfélszeresére nőt a családon belüli erőszak.
Mindez arról tanúskodik, hogy baj van.
Aki ezt nem akarja belátni, az vak. Esetleg idióta.
De szerintem azt, hogy baj van, mindenki látja, belátja. Azzal kapcsolatban viszont már megoszlanak a vélemények, hogy mitől van a baj.
A férfiak egy része azt mondja, hogy a nők miatt.
A nők szerintük elviselhetetlenek, kizsigerelik az erősebb nemet, folyton csak hisztiznek és zsarolnak, amiből sok férfinek nem marad más kiútja, mint az, hogy meneküljön. Ivásba, verekedésbe.
Van ennek a gondolatmenetnek egy szép kis neve a pszichológiában, úgy hívják ellenséges szexizmus.
A férfiak egy másik része azt mondja, hogy azért, mert a férfiaknak túl sokat kell dolgozniuk, ki vannak rakva a háztartásból, a családból, bele vannak erőszakolva és kényszerítve a kenyérkeresésbe, rajtuk múlik a család egzisztenciája. Ez pedig olyan elvárásokat és terheket ró a férfiakra, aminek egyenes következménye az alkoholizmus, az elhízás, a stresszbetegségek, a különböző szív- és érrendszeri megbetegedések vagy a daganatos megbetegedések. No meg persze az agresszió.
Van ennek a gondolatmenetnek is egy szép neve, igaz, nem a pszichológiában, hanem úgy egyáltalán. Úgy hívják, részigazság.
Részigazság, mert ugyanez a világrend a nőkre is nagyon komoly terheket ró (erről már rengeteget írtunk), részigazság, mert ezt a világrendet a férfiak hozták létre és részigazság, mert ezt a világrendet a férfiak és a nők közösen működtetik. A férfiak azért, mert még ezzel a rengeteg hátránnyal együtt is rengeteg a privilégiumuk, a nők pedig azért, mert bekényszerülnek egy feloldhatatlannak tűnő csapdahelyzetbe: vagy elfogadják a jóindulatú szexizmust, vagy az ellenségest kapják.
(GIPHY)
Részigazság, mert ugyanez a világrend a nőkre is nagyon komoly terheket ró (erről már rengeteget írtunk), részigazság, mert ezt a világrendet a férfiak hozták létre és részigazság, mert ezt a világrendet a férfiak és a nők közösen működtetik. A férfiak azért, mert még ezzel a rengeteg hátránnyal együtt is rengeteg a privilégiumuk, a nők pedig azért, mert bekényszerülnek egy feloldhatatlannak tűnő csapdahelyzetbe: vagy elfogadják a jóindulatú szexizmust, vagy az ellenségest kapják.
A teljes igazságot persze senki sem tudja, talán az nincs is, de vannak emberek - laikus, hétköznapi emberek, illetve szociológusok, szociálpszichológusok, gender (ejtsd: dzsender) tudósok -, akik a fenti két hiedelemnél azért jóval komplexebben gondolkozva azt mondják (már persze addig, amíg be kussoltatják őket, hiszen a gender szakokat már megszüntették), hogy pontosan: az egyenlőtlen és igazságtalan, kizsigerelő társadalmunk mindkét nemet ellehetetleníti.
Csakhogy - és itt jön a kellemetlenség - a nőket ez az igazságtalanság bizony nehezebben sújtja. Nehezebben és többször. Nehezebben, többször és keményebben. Ez tény, nem vélemény. Ezt mutatja a korábban már sokszor idézett Nőügyek 2018 című kutatás, ezt mutatja a Global Gender Gap Index, ezt mutatja az Amerikai Pszichológiai Társaság 2018-as irányelve, ezt mutatja rengeteg statisztika, tanulmány, kutatás.
És akkor itt jön az Isztambuli Egyezmény.
Ami sokak szerint új diszkriminációt emel be az egyébként is diszkriminatív világunkba.
Mert a nőket nevesíti, a férfiakat meg nem.
Ami részben így van, részben nincs így. Azért nincs így, mert igenis nevesíti a férfiakat, és azért van így, mert a nőket tényleg gyakrabban nevesíti (17 vs. 72).
Meg mert a nőkkel szembeni erőszakkal foglalkozik csak.
Ami részben így van, részben nincs így. Azért nincs így, mert kapcsolati erőszakról is ír, és azért van így, mert a nőkkel szembeni erőszakot tényleg gyakrabban nevesíti (23 vs. 39).
Ami részben így van, részben nincs így. Azért nincs így, mert kapcsolati erőszakról is ír, és azért van így, mert a nőkkel szembeni erőszakot tényleg gyakrabban nevesíti (23 vs. 39).
De hoppá.
Azért nevesíti többször az Isztambuli Egyezmény a nőket és a nőkkel szembeni erőszakot, mert a preambulum abból a fel- és elismerésből indul ki, hogy a nők hátrányos helyzetű csoportot alkotnak és az erőszak különböző formáinak gyakrabban vannak kitéve.
Itt viszont érdemes kicsit elmerülni a hozzáférhető adatokban és azok elemzésében. Kiváló lehetőséget biztosítanak erre a Rendőrség bűnügyi statisztikái vagy Solt Ágnes online is elérhető Bírói ítélkezési gyakorlat a kiskorú veszélyeztetése tárgyában
című esszéje.
De azért vannak zavarba ejtő statisztikák is, egy 2005-ös, sokat támadott kutatásból, illetve az arról készült interjúból ugyanis az derült ki, hogy a "családon belül elkövetett emberölések áldozatainak a 61 százaléka férfi", no meg az, hogy "a kiskorúak sérelmére elkövetett cselekmények áldozatainak kétharmada fiú". Azok viszont, akik szeretik ezt az idézetet kiemelni, egyrészt rengeteget csúsztatnak, másrészt megfeledkeznek a kutatásvezető Virág György mondatának folytatásáról: "Sajnos [...] ezt sokan úgy értelmezhették, hogy ha férfiakat ölnek, akkor azt nők teszik. Valójában e cselekmények elkövetői is túlnyomó részben férfiak."
De azért vannak zavarba ejtő statisztikák is, egy 2005-ös, sokat támadott kutatásból, illetve az arról készült interjúból ugyanis az derült ki, hogy a "családon belül elkövetett emberölések áldozatainak a 61 százaléka férfi", no meg az, hogy "a kiskorúak sérelmére elkövetett cselekmények áldozatainak kétharmada fiú". Azok viszont, akik szeretik ezt az idézetet kiemelni, egyrészt rengeteget csúsztatnak, másrészt megfeledkeznek a kutatásvezető Virág György mondatának folytatásáról: "Sajnos [...] ezt sokan úgy értelmezhették, hogy ha férfiakat ölnek, akkor azt nők teszik. Valójában e cselekmények elkövetői is túlnyomó részben férfiak."
Egyébként tényleg több nő ül börtönben a férje megölése miatt, mint fordítva, de ez nem azért van, mert a nők különösen agresszívak lennének, hanem azért, mert amikor már nem bírják az elnyomást, bántalmazást, akkor végletes/végzetes lesz a reakciójuk.
Hogy kicsit leegyszerűsítsem a dolgot, a férfiak gyakran csinálnak kisebb-nagyobb horrorokat, a nők pedig egyszer.
Szóval valami kínosan nem stimmel.
És igen, ezen segítene az Isztambuli Egyezmény.
De ezen nem sokat segít az Isztambuli Egyezmény, ha azt csak aláírjuk, de aztán hat évig nem ratifikáljuk, majd utána egy szavazással megszüntetjük a róla való bármilyen tárgyalás elvi lehetőségét is.
Na de mi is az az Isztambuli Egyezmény és miért olyan kellemetlen az íze, hogy inkább meg sem kóstoljuk.
Hát azért, mert ahhoz, hogy ratifikáljuk, azaz működésbe léptessük, egy sor intézkedést kéne eszközölni. Amiket akar a franc eszközölni.
Mert jelenleg a dolog igazán kényelmesen úgy működik, hogy az ügyekből legtöbbször nem is lesz ügy. Ahhoz ugyanis, hogy ügyből ügy legyen belőle, tudni kellene, hogy mi számít ügynek, tudni kellene, hogy azzal az üggyel kihez lehet fordulni, tudni kellene, hogy ők elérhetőek és tudni kellene azt is, hogy ők megértőek lesznek és azonnal cselekedni fognak. Méghozzá az áldozat és a tanúk védelme érdekében. De mi az áldozat és a tanúk érdeke? Ezt sem tudjuk.
Szóval az Isztambuli Egyezmény ratifikálása tényleg komoly átalakítással járna. Ezért is tartott el egy darabig, amíg az Európa Tanács 47 országából 34 ratifikálta. Mondhatnánk, hogy Magyarország azért sem ratifikálja, mert hát van nekünk mindenféle törvényünk, ami tiltja a családon belüli erőszakot. És ez igaz is. Van.
Csakhogy egy (büntető)törvény önmagában kevés. A törvényt működtetéséhez ugyanis kell egy nagyon komoly társadalmi apparátus is, ami működteti azt. Annak minden elemében.
És ezen segítene az Isztambuli Egyezmény.
Csak annak ratifikálása érdekében akarja a franc megszüntetni "mindazon előítéleteket, szokásokat, hagyományt és más gyakorlatokat, amelyek a nők alsóbbrendűségének gondolatán vagy a sztereotip női és férfi szerepeken alapulnak." Szóval akar a franc az egészhez komplexen, strukturálisan, rendszerszinten, a gender tudósokkal közösen, kutatásokkal és elemzésekkel megalapozottan hozzányúlni.
Akarja a franc növelni az ezzel kapcsolatos társadalmi tudatosságot.
Akar a franc együttműködni a civil szektorral.
Akar a franc szakembereket képezni.
Akarja a franc megérteni, hogy mikortól számít valaki áldozatnak.
Akar a franc a megelőzés és a védelem érdekében azonnal reagálni.
Akar a franc védelmet biztosítani a tanúknak.
Akarja a franc megérteni, hogy a biológiai nem és a társadalmi nem nem ugyanaz.
Akar a franc tanulni.
Akarja a franc óvodától kezdődően átalakítani az oktatást.
Akarja a franc átgondolni és átdolgozni az érintett szakemberek titoktartási kötelezettségeit. (Sok eset ugyanis azért nem indul el, mert sem a szakembereknek, sem az áldozatoknak egyáltalán nem egyértelmű, hogy az érintett szervek hogyan működhetnek együtt, kinek milyen jogaik és kötelezettségeik vannak, no meg az sem, hogy hol vannak megfelelően képzett, az áldozati szempontokat (is) figyelembe vevő megfelelő számú szakemberek).
Akar a franc tényleg az áldozatokkal foglalkozni, nekik pszichológiai és fizikai védelmet és megértést biztosítani, hiszen arról, hogy az áldozatok áldozatok lettek, nem más tehet, mint az áldozatok.
Akar a franc nemzetközileg együttműködni és akar a franc ellenőrizve lenni.
Akarja a franc megérteni, hogy nők azért is menekülhetnek el egy országból és kereshetnek (átmeneti) menedéket a mi országunkban, mert a saját hazájában megcsonkítanák vagy már meg is csonkították, vagy mert kapcsolati erőszaknak, mondjuk kényszerházasságnak vannak kitéve.
Aztán vannak olyan mondatok is az Egyezményben, amik tényleg valami egészen más mindsetet igényelnek, amit jelenleg el sem tudunk képzelni. Mert például ahhoz valaminek nagyon, de tényleg nagyon meg kell változnia az emberek fejében, hogy a szolgáltatások nyújtása ne attól függjön, "hogy az áldozat kész-e feljelentést vagy vallomást tenni az elkövető ellen."
Mert ez bizony pénz, idő és energia, amit egyáltalán nem értünk, hogy miért lenne érdemes beáldozni. Szóval túl sok motiváció nincs. Pedig tök egyértelmű, hogy miért érné meg. Azért, mert az a rendszer, ami most van, senkinek sem jó. Egyik nemnek sem. Igaz, a férfiak több privilégiumot élveznek, és erről bizony nem egyszerű lemondani.
De akkor kérdem én, mitől érzi magát olyan erősnek az az erősebbik nem? Egy olyan pályán, ami nekik van építve? Amit saját maguknak építettek? Tényleg annak örülünk, hogy úgy nyertünk, hogy nekünk lejt a pálya és még így is sokszor mi veszítünk?
Hát mikor jövünk már végre rá, hogy ez nem verseny, hanem együttműködés?
Mert jelenleg a dolog igazán kényelmesen úgy működik, hogy az ügyekből legtöbbször nem is lesz ügy. Ahhoz ugyanis, hogy ügyből ügy legyen belőle, tudni kellene, hogy mi számít ügynek, tudni kellene, hogy azzal az üggyel kihez lehet fordulni, tudni kellene, hogy ők elérhetőek és tudni kellene azt is, hogy ők megértőek lesznek és azonnal cselekedni fognak. Méghozzá az áldozat és a tanúk védelme érdekében. De mi az áldozat és a tanúk érdeke? Ezt sem tudjuk.
Szóval az Isztambuli Egyezmény ratifikálása tényleg komoly átalakítással járna. Ezért is tartott el egy darabig, amíg az Európa Tanács 47 országából 34 ratifikálta. Mondhatnánk, hogy Magyarország azért sem ratifikálja, mert hát van nekünk mindenféle törvényünk, ami tiltja a családon belüli erőszakot. És ez igaz is. Van.
Csakhogy egy (büntető)törvény önmagában kevés. A törvényt működtetéséhez ugyanis kell egy nagyon komoly társadalmi apparátus is, ami működteti azt. Annak minden elemében.
És ezen segítene az Isztambuli Egyezmény.
Csak annak ratifikálása érdekében akarja a franc megszüntetni "mindazon előítéleteket, szokásokat, hagyományt és más gyakorlatokat, amelyek a nők alsóbbrendűségének gondolatán vagy a sztereotip női és férfi szerepeken alapulnak." Szóval akar a franc az egészhez komplexen, strukturálisan, rendszerszinten, a gender tudósokkal közösen, kutatásokkal és elemzésekkel megalapozottan hozzányúlni.
Akarja a franc növelni az ezzel kapcsolatos társadalmi tudatosságot.
Akar a franc együttműködni a civil szektorral.
Akar a franc szakembereket képezni.
Akarja a franc megérteni, hogy mikortól számít valaki áldozatnak.
Akar a franc a megelőzés és a védelem érdekében azonnal reagálni.
Akar a franc védelmet biztosítani a tanúknak.
Akarja a franc megérteni, hogy a biológiai nem és a társadalmi nem nem ugyanaz.
Akar a franc tanulni.
Akarja a franc óvodától kezdődően átalakítani az oktatást.
Akarja a franc átgondolni és átdolgozni az érintett szakemberek titoktartási kötelezettségeit. (Sok eset ugyanis azért nem indul el, mert sem a szakembereknek, sem az áldozatoknak egyáltalán nem egyértelmű, hogy az érintett szervek hogyan működhetnek együtt, kinek milyen jogaik és kötelezettségeik vannak, no meg az sem, hogy hol vannak megfelelően képzett, az áldozati szempontokat (is) figyelembe vevő megfelelő számú szakemberek).
Akar a franc tényleg az áldozatokkal foglalkozni, nekik pszichológiai és fizikai védelmet és megértést biztosítani, hiszen arról, hogy az áldozatok áldozatok lettek, nem más tehet, mint az áldozatok.
Akar a franc nemzetközileg együttműködni és akar a franc ellenőrizve lenni.
Akarja a franc megérteni, hogy nők azért is menekülhetnek el egy országból és kereshetnek (átmeneti) menedéket a mi országunkban, mert a saját hazájában megcsonkítanák vagy már meg is csonkították, vagy mert kapcsolati erőszaknak, mondjuk kényszerházasságnak vannak kitéve.
Aztán vannak olyan mondatok is az Egyezményben, amik tényleg valami egészen más mindsetet igényelnek, amit jelenleg el sem tudunk képzelni. Mert például ahhoz valaminek nagyon, de tényleg nagyon meg kell változnia az emberek fejében, hogy a szolgáltatások nyújtása ne attól függjön, "hogy az áldozat kész-e feljelentést vagy vallomást tenni az elkövető ellen."
Mert ez bizony pénz, idő és energia, amit egyáltalán nem értünk, hogy miért lenne érdemes beáldozni. Szóval túl sok motiváció nincs. Pedig tök egyértelmű, hogy miért érné meg. Azért, mert az a rendszer, ami most van, senkinek sem jó. Egyik nemnek sem. Igaz, a férfiak több privilégiumot élveznek, és erről bizony nem egyszerű lemondani.
De akkor kérdem én, mitől érzi magát olyan erősnek az az erősebbik nem? Egy olyan pályán, ami nekik van építve? Amit saját maguknak építettek? Tényleg annak örülünk, hogy úgy nyertünk, hogy nekünk lejt a pálya és még így is sokszor mi veszítünk?
Hát mikor jövünk már végre rá, hogy ez nem verseny, hanem együttműködés?
Ezúton is szeretném megköszönni Gyurkó Szilvinek, hogy néhány adattal és azok értelmezésével segített ennek a bejegyzésnek a megírásában.
Az Isztambuli Egyezmény teljes szövege itt olvasható.
Az Isztambuli Egyezmény teljes szövege itt olvasható.
AZ ÉLET EGYETLEN ÉS EGYETEMES ÉRTELME A SZERETNI - ÉS SZERETVE LENNI ÁLDÁSOS ÁLLAPOTÁBAN ÉLNI-T JELENTI. A BIBLIA SUMMÁJA IS EZ: ISTEN SZERETET. AZ ÉLETET ÉS A SZABAD AKARATOT KAPTUNK AJÁNDÉKBA, ISTEN KI NEM ÉRDEMELT KEDVESSÉGE GYANÁNT. A CSALÁD AZ ÉLET LEGALAPVETŐBB TÁRSAS EGYSÉGE, A TUDOMÁNY JELENLEGI ÁLLÁSA SZERINT. OTT KEZDŐDIK AZ ÉLET, OTT KAPJA MEG AZ EGYÉN A PRIMER SZOCIALIZÁCIÓT GYERMEKKÉNT. DE NEM MINDEGY, MILYEN KÉMÉNYBE DOB A GÓLYA! A CSALÁD LEHET ÁLDÁS, DE LEHET ÁTOK IS! A SZÜLŐ IS CSAK AZT TUDJA ADNI A GYERMEKÉNEK, AMIT. ÉS, KI TUDJA, Ő MIT KAPHATOTT A SAJÁT SZÜLEITŐL, ÉS ÍGY TOVÁBB. "A SZERETÉSEN KÍVÜL MINDEN EMBERI TETT ROMÉPÍTÉS. " ERŐFESZÍTÉST TENNI CSAK AZ TUD, AKINEK NEM CSAK SZERETET, HANEM ALAPVETŐ TUDÁS IS MEGADATIK AZ ÉLETRŐL. EGYET ÉRTEK A CIKK UTOLSÓ MONDATÁVAL, AMI UGYAN KÖLTŐI KÉRDÉSNEK HANGZIK, DE AKKOR IS IGAZA VAN: "Hát mikor jövünk már végre rá, hogy ez nem verseny, hanem együttműködés?"
VálaszTörlésA család a patriarchális társadalom alapeleme, maga is patriarchális. Ebből következik, hogy a nők egyaránt másodrendűként szerepelnek a családban és a társadalomban is. A család garantálja, hogy a nőt eltünteti a társadalomból és egy-egy férfi mögé bújtatja cselédként, aki segít a társának a létfenntartásban, vezeti a háztartást, ugyanakkor a társadalomnak újratermeli a kizsákmányolható munkaerőt, majd ápolni a hasznavehetetlen öregeket. Az élet első húsz és utolsó húsz éve a nők ingyenmunkájának köszönhető, abból a társadalom nem veszi ki a részét. A nőnemű egyed igen értékes (jól tudja ezt minden állattenyésztő gazda...) : rajtuk múlik a szaporulat és ezzel a populáció túlélése. Egy terhesség-szülés-gyermeknevelés 25 éves projektje az ő feladatuk. Ha nem rejtenék el őket a családokban egy-egy férfi mögé ("Szabó Béláné"), ha az egyén volna a társadalom alapegysége, akkor világosabbá válna a női élet áldozata és haszna. Így a nők éppolyan ha nem még fajsúlyosabb letéteményesei és elismertjei lennének a rendszernek, mint a férfiak. Nem kéne újszülött gyermekeiket titkolva a család és a világ előtt megölniük, hanem büszkén nevelhetnék fel őket : abból a haszonból, amit ez az új generáció majd termel. Csakhogy ezen a hasznon a férfiak nem akarnak a nőkkel osztozni : az élet középső 40 éve, amikor kizsákmányolható munkaerő, emberi erőforrás, adófizető, nyugdíjfizető állampolgár, minden üzleti vállalkozás felvevőpiaca az ember, akkor tipikusan férfikezekben landol mindennek a haszna. És nem adnak előle az első és utolsó 20 évet az emberekkel végiggüriző nőknek. Ezért van ekkora szakadék a férfi és női életutakban. Ezért a legszegényebb nyugdíjasok az életüket 0-24-ben évtizedeken át végigdolgozó sokgyerekes anyák - mert ingyenmelóból nem lesz járulék és nyugdíj. Viszont az általuk nevelt gyerekek fizetik a nyugdíját azoknak, akik ingyen egy percet nem dolgoztak az életükből, minden munkájukért pénzt kaptak és abból járulékot fizettek.Ez a tipikus férfi életút. Sok szingli nő is ezt választja, mert a másik út túl nagy szívás, és ma már nem kötelező. Nem jó rendszer ez, mert nem igazságos. Nagyon nem igazságos.
VálaszTörlés