Cseppfertő

Isteni volt a szendvics, amit még reggel csináltam magamnak, hogy napközben ne haljak éhen, de most kínosan és nagyon kényelmetlenül beleragadt egy lenmag a bal alsó ötös mögé, hiába is próbálom a nyelvemmel kipiszkálni, egyszerűen nem megy. Beveszek a számba egy korty vizet a táskámba készített kulacsomból, öblögetnék egyet, de pont zöttyen a busz a gigantikus kátyúban. Ijedtemben lenyelem a langyos folyadékot. A mag - nyilván - továbbra is szorul. Sőt, mintha egyre inkább szorulna, a sok kísérletezés csak beljebb tolta a magot az ötös és a hatos közötti résbe. Kényelmetlen, kellemetlen, már nem is tudok másra figyelni, csak erre. Végül aztán a Huszár utcai buszmegállónál megelégelem a dolgot, jobb kezem mutatóujját a számba teszem, egy határozott mozdulat és már kint is van a mag. A busz elindul, a kezem automatikusan a himbálózó kapaszkodók egyike után nyúl, miközben azon veszem észre magam, hogy a nyelvemmel újra és újra az alsó és felső metszőfogaim közé egyensúlyozom a magot, hogy kettéharaphassam. Olcsó és jó szórakozás zötykölődő buszutakra.

De szép idők is voltak, amikor még bátran nyúlhattunk a szánkba, szemünkbe anélkül, hogy úgy nagyon szoronganunk kellett volna azon, hogy megfertőződünk vagy megfertőzünk valakit. Amikor üvöltve, de teljes nyugalommal tüsszenthettünk bele a tömött piroshetesbe. Amikor, nehogy megszakítsuk a másik mondandóját, szó és rossz érzések nélkül letöröltük a véletlenül ránk köpött nyálat.

Most viszont más időket írunk.

Most nem nyúlok a számba, a könyökhajlatomba tüsszentek, majd félve nézek körül, és rohanok egy drága pcr-tesztre, ha idegen nyálat érzek a bőrömön. De ilyen elő sem fordul, hiszen tartom a másfél métert és maszk van rajtam.

Naná, hogy maszk van rajtam.

Unom, utálom, nyom, kényelmetlen, párásodik a szemem, többet ásítok alatta, állandóan cserélgetni kell, hülyén áll, nagyobb lesz a fókusz a szememen és a szemem fölötti területen és hát nem is látszik semmilyen mimika, amit a maszk alatt végzek.

Teljesen abszurd maszkban lenni, maszkban dolgozni, maszkban létezni.

És?

A bűntudat, hogy valakit megfertőzhetek, sokkal kellemetlenebb lenne, a lélegeztetőgép - még ha mesterséges kómában tartanak is - pedig sokkal kényelmetlenebb lenne, a gégémben egy cső sokkal jobban nyomna, mint amennyire a maszk nyom.

Ha engem nem is, azokat az időseknek nagyobb eséllyel, akiknek esetleg átadom a rajtam csak óvatosan átmenő vírust.

Szóval hordom.

Nem az államon, nem az orrom alatt, nem a homlokomon, hanem úgy, hogy eltakarja az orromat és a számat is. Ha nem hallják, amit mondok, mert motyogok, hadarok, akkor nem leveszem, hanem hangosabban mondom. És igyekszem minél többet a szememmel kommunikálni.

Persze, nekem könnyű és szerencsés dolgom van, ha nagyon felmennek a számok (még a mostaniaknál is jobban), akkor újra online fogok dolgozni. Ott nincs maszk, cserébe gesztusok is csak a monitor átmérője által engedett térben.

De sokan nem tudnak online dolgozni, sőt, jóval több ember van, aki nem tud online dolgozni, nekik is egészséges kompromisszumnak tűnik a maszk viselése.

Igen, kényelmetlen.

Nagyon.

Kérdem újra: és?

Fejlődéspszichológiai szempontból viszont komoly kérdések merülnek fel, nagyon fontos lenne, hogy megfizethető áron (azaz elviselhetetlenül olcsón) hozzá lehessen férni átlátszó maszkokhoz. Franciaországban már gyártják is őket, hogy a friss óvodás és iskolás gyerekek lássák a tanáraik arcát. Mert a gyerekek - ahogy egyébként mi, felnőttek is - nemcsak a szemek, hanem az egész arc mozgásából levonunk következtetéseket, referenciapont a teljes mimika. Illetve lenne, ha a szájat-orrot nem kellene eltakarni.

De a gyerekek elképesztően rugalmasak és elképesztően jól alkalmazkodnak a legkülönbözőbb helyzetekhez, szóval nincs kétségem, ösztönösen ki fogják fejleszteni azokat a képességeiket, amikkel kipótolják a kieső jelzéseket. Szóval valahogy azt hiszem, hogy ők sokkal jobban el fogják tudni fogadni azt, hogy maszkot kell hordani, mint mi, berozsdásodott felnőttek.

Nincs más feladatunk, minthogy következetesen példát mutassunk azzal, hogy hordjuk a maszkot, kezet mosunk, nem fogunk kezet, tartjuk a fizikai távolságot és növeljük a társas szolidaritást.