Visszatérésem Epipóba - 1. rész

Október elsejétől látható az HBO Go műsorán a Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm Oláh Judit rendezésében, amiben én is megszólalok. Mert úgy alakult, hogy én is epipói vagyok.

És ha már így alakult, akkor úgy döntöttem, hogy leírom, hogy nekem milyen is volt nekem ez az egész.

És teszem ezt két részben.

Az elsőben - ebben - nem Bánkról és nem is a többi utódtáborról fogok írni, hanem csakis az én konkrét, szendrői élményeimről, a másodikban viszont és pedig az egésznek a pszichológiáját fogom kifejteni. Vagy hát legalábbis megpróbálom.

Szóval akkor most ugorjunk vissza 1987 nyarára.

Még nem vagyok hat éves, amikor először megyek Szendrőre. Az apukám gyerekkorában a híres Leveleki Eszter-féle Bánkon töltötte nyarainak jó részét, később, fiatal felnőttként szobafőnöknek is visszament. Identitásának szerves része volt bánkisága. Pipecland, a medvesapka, a dalok jelen voltak az életünkben, teljesen egyértelmű volt, hogy amint lehet, megyek én is Szendrőre. Epipóba. A nővérem már volt egy évvel korábban, nagyon élvezte, alig várom én is, hogy menjek. Azt hiszem.

Nyár elején megjött postán, hogy miket is kell vinni, hosszú, írógéppel teleírt levél előtt ülünk a szüleinkkel, olvasni persze nem tudok, mondják ők a tudnivalókat. Három-négy alsógatya, három-négy zokni, három-négy trikó, rövidnadrág, hosszúnadrág, fürdőgatya, fürdőlepedő, ilyesmi. Van egy kis bőröndöm, ergonómia olyankor még nem volt, jó nehéz is becsukni ezt a tárgyat, ugrálok rajta, hátha az segít. Nemhiába, három hétre még úgy is sok minden kell, ha közben azért néha fogunk mosni. Látogatás nincs, telefon nincs, internetről azt sem tudjuk, hogy majd létezni fog, postai levél van, de írni nem tudok, hát majd diktálom a magvas gondolataimat. A leveleket mindenesetre a szüleim előre megcímezték.

Aztán eljön az indulás napja.

Az Engels téren állunk, az akkor még bőven buszvégállomás, nemsokára indulunk a négy órás buszútra. Életem első nyaralása a szüleim nélkül, ami talán nem olyan meglepő, hiszen még hat éves sem vagyok, de ezt már mondtam. Nem tudom, hogy félek-e, ott a nővérem, azt hiszem, az azért megnyugtat, meg mindenki nagyon kedves. Csomó vagány gyerek és felnőtt, utóbbiak combtetőnél levágott, kőmosott farmerban. És utóbbiakról azért évekkel később megtudom, hogy igazából ők is gyerekek, de nekem akkor ők felnőttek. És magasak. Nagyon magasak. Annyira, hogy az arcukat nem is látom. Csak a combjaikat. Addig érek. Szóval akinek csak a combját látom, az felnőtt. A combokhoz lehet menni, ha kérdésem van, de nem nagyon tudom a combokat megkülönböztetni. 

És bár azon már nem vagyok meglepve, hogy itt mindenkinek fura neve van, hiszen az apukám barátainak fura neveit elég gyakran hallottam, Ödön, Mogyoró, Gorcsev, Emu, Kapitány, Pálkata, Teréz, Bid, de azért mégis, nehéz volt a tájékozódás a Lovi-Stodi-Dugó-Stopper-Makró-Sipos-Prüntyi sokszögben.

De azért azt hiszem, vidám vagyok.

Várom, hogy megérezzünk.

Négy óra nagyon sok.

Szendrő nagyon messze van.

Sosem jártam még arra.

Aztán csak megérkeztünk.

Leszállunk a buszról, elbírom a bőröndömet? Már nem emlékszem, csak arra, hogy belépek a kollégium kertkapuján, ott állnak a konyhásnénik (igen, ők azok a konyhásnénik, akik 33 évvel később, a filmben majd nem fogják elhinni, hogy a Sipos tényleg azt tette, amit tett), meglátnak, és azt mondják, nini, ez itt egy huligán.

És bár fogalmam sem volt, mit jelent a huligán, csak arra emlékszem, hogy visszamosolygok az előreálló fogaimmal és arra, hogy onnantól Szendrőn, Epipóban én vagyok a Huligán. És én iszonyú büszke vagyok, hogy ilyen hamar lett nevem.

De azért amint hazaérek, megkérem az anyukámat, hogy vágja le az akkoriban divatosnak gondolt, a nyakamra lógó tincsecskét. Hogy azért akkora huligán mégse legyek.

Sok mindenre emlékszem Szendrőről. 

Emlékszem a dalokra, az épület másik felében működő úttörőtáborra, emlékszem ízekre és szagokra, emlékszem a rengeteg légyre, emlékszem a Fenyves erdőre, a háborgó mélységűnek és elképesztő sebességűnek látott Bódva patakra, amibe két év alatt egyszer sem tettem be a lábam. Emlékszem a Szendrőn ünnepelt születésnapjaimra, ami maga volt a varázslat. Emlékszem a Kangára, akibe azonnal beleszerettem. Emlékszem Kovácsnéra és a kúgelistákra, az ellenségekre, akiket le kellett győzni, emlékszem a számháborúkra, amiben ügyetlen voltam és arra, hogy tizenöten préselődtünk be a Stodi nagypolszkijába. A kalaptartón és a csomagtartóban is gyerekek kuporogtak. Emlékszem a Rakaca víztározóra, amitől nagyon féltem, mert hullámos volt az alja, mint a tengernek. Emlékszem a Fogasra, akinek váltós biciklije volt. És hatalmas, lapátszerű fogai. Emlékszem a seggberúgásokra és a némasági versenyre. Emlékszem a Bantuk balladája című előadásunkra, az ott jobbra, pirosban én volnék.

(Visszatérés Epipóba - HBO)

És emlékszem a rettegésre, amit akkor éltem át, amikor jött az ellenség. Tudtam, hogy játék, tudtam, hogy az ellenség csak be van öltözve. De mégis, amikor üvöltve szaladtak utánunk a Fenyves erdőben a kifestett, fürdőköpenybe, parókába öltözött, hörgő emberek vízilabdás úszósapkában vagy katonai gázálarcban, akkor azért nagyon megremegtem. Rémisztőek voltak. Rémisztő volt az is, amikor videón (!) megnéztük a terrortámadást. A Stodi szájából folyó vér látványára és a gépfegyverek ratatájára most is emlékszem. Emlékszem a Kovácsné nem is tudom, kijére, akinek át volt szúrva az arca egy biztosítótűvel. És arra is emlékszem, hogy a Kovácsné tiszteletére rendezett bálon én táncoltam vele. Ő hatalmas volt, én nagyon kicsi, felemelt hát a magasba és úgy szorított magához. Vicces volt. És félelmetes. De mindenki nevetett, nevettem hát én is. Azt hiszem, őszintén. De befelé kicsit azért remegtem. Emlékszem, hogy nagyon féltem az éjszakáktól, a szobatársaim szuszogásától, a nyirkos sötétségtől, de leginkább a szobafőnököm rettenetesen ijesztő meséitől. Féltem elaludni.

Emlékszem arra is, hogy egyik éjszaka mindenkit felkeltettek, hogy az éjszaka közepén elmenjünk kirándulni egy barlanghoz, ahonnan kiástunk rengeteg pénzt, amiből mindenki kapott egyet.

Én is. Nagyon büszke voltam magamra. Hajnalban kirándultam. Hat évesen. A pénzt ma is őrzöm. Itt is van.

És emlékszem arra is, hogy volt nekünk egy istenünk, a Szent Szüsár. És Szent Szüsár testéből áldoztunk. Bementünk egy sötét pincébe, ahol dohos szag keveredett a gyertya illatával és azzal a nemlétező szaggal, amit akkor éreztünk, amikor a viasz rácsöppent és rázörrent az alufóliára. Emlékszem a duruzsoló énekekre és az áhítatra. És emlékszem arra is, hogy be kellett csuknunk a szemünket és arra is, hogy akkor megállt az idő.

Ott állok a szobatársaim mellett, jobbra a Lóri, balra az Egér, és hallom, ahogy elképesztő lágysággal beszél a Sipos. A Sipos, aki számomra olyan megközelíthetetlen volt, hogy nem is próbáltam megközelíteni. Szendrőn minden olyan nagynak tűnt, a Sipos meg olyan messze volt, hogy nem is érdekelt különösebben. De most közel van. Legalábbis a hangja. Ami halkan bezengi a pincét. Sötét van, hideg van, csukva van a szemem, de a rengeteg pislákoló gyertya fénye áthatol a szemhéjamon, a melege felmelegít. Várok. Várom, hogy az én számba is kerüljön egy darabka az istenünk, Szent Szüsár testéből.

Ott, akkor, alig hat évesen, megélem a csodát.

Még ma is hallom a Sipos hangját, még ma is hallom, ahogy lassan feltépi először a külső, papír-, majd a belső, alumíniumcsogalást és még ma is érzem a csoki ízét a számban, ahogy lassan szétolvad a nyelvemen. Mert a rítus minden eleme ki volt találva. Lassú, körkörös nyelvmozdulatokkal préseltük szét a nyelvünkkel a szájpadlásunkon az egyre olvadó csokit. Szent Szüsárd testének egy darabját.

Egy hat éves gyerek számára ez tényleg elmesélhetetlen, miközben az egyik legkülönlegesebb dolog volt. 

És valahogy ez volt nekem Szendrő.

Elmesélhetetlen. Elmondhatatlan.

De azért első év után nem akartam visszamenni. Elmondhatatlanul nem akartam visszamenni. Sírtam, hogy ne kelljen.

Végül abban állapodtunk meg a szüleimmel, hogy ha nem lesz jó másodszorra sem, akkor nem kell többet mennem.

De másodszorra jó lett, lett az új szobafőnököm, aki esténként gitározott, és az nagyon megnyugtatott. Második évben már nem félve aludtam el. Az első év utáni kiakadásom pedig olyannyira anektodává szelidült, hogy mentem volna harmadszorra is.

Csakhogy közben Szendrőnek váratlanul vége lett, nem tudtuk, miért, de időnk sem volt meglepődni, mert azon a nyáron, amikor megtudtuk, hogy nem lesz több Szendrő, egyből jött Diósjenő.

Tenepi.

Sok szempontból új volt, nem volt Sipos, jóval kevesebb ember, más helyszín, szép lassan én is megnőttem, de mégis, mindezek ellenére és mindezekkel együtt megmaradt a folytonosság érzete.

Hat évig voltam Tenepi állampolgára, így az összesen nyolc nyárral eléggé kimaxoltam a dolgot. Ahogy az apukámnak bánki, nekem szendrői és diósjenői identitásom lett. Huligán lettem a szendrőieknek és a diósjenőieknek, évekkel, sőt, évtizedekkel az utolsó nyaram után is én voltam a Huligán, ahogy nekem is ők voltak a Csipetke, Iluska, Lóri, Balerínó, Csacsi, Plecsni és még ki tudja, ki mindenki.

Persze, a Plecsnit ma már Marcinak hívom, mert időközben ő lett az egyik sógorom, de ez talán e történet szempontjából mellékes.

Mások nem nagyon tudták, hogy kiről beszélek, de azt se nagyon, hogy miről.

És ez kicsit tetszett, de azért túl nagy ügyet nem csináltam belőle, tudtam, hogy nincs értelme nagyon magyarázni, egyrészt, mert úgysem lehet rendesen elmagyarázni, másrészt nem akartam, hogy bárki is kívülállónak érezze magát, harmadrészt pedig azért annyira belülállónak sosem éreztem magam. De erről kicsit később.

Mert az egyik lényeg épp az volt, hogy az, aki nem járt nyaraltatásra, az érezze is, hogy kimaradt valamiből.

Érted?!

Nem tábor!

Nyaraltatás.

Mödi, bocsszoba, ellenség, dzsink, tobleristák, remeték, bácsokpisálni, eszinemeszi, ébredmárajahnaltündér, zumbájzicsibáj, nyenyere, várvédő, rágninyelnihányni, krokodilhús, tépett kalács, szalagvanafejeden, némaébécé, szentszüsár. Érted? Dehogy érted. Miért értenéd! De nem baj. Haha. 

Aztán rájöttem, hogy én sem értem.

Mert amikor hat évvel ezelőtt megjelent Magyari Péter cikke, akkor nem lepődtem meg. Nem tudtam, hogy 89-ben miért nem volt több Szendrő, de mégis. Valahogy olyan volt, mintha mindig is tudtam volna.

De nem ez volt az igazán meglepő, hanem az, hogy mindaz, amit az identitásomnak hittem, elkezdett átrendeződni, átértékelődni. Előjöttek elfelejtettnek hitt emlékek, előjöttek olyan dolgok is, amikről nem is tudtam, hogy emlékszem rájuk. Alan Baddeley, te érted ezt? Nem? Na, Sigmund majd segít.

 

A Sipos szexuális visszaélései engem nem érintettek, nem voltam tanítványa és nem is voltam ahhoz elég idős, hogy célpont lehessek. A Sipost, ez a cikkből elég jól kiderült, nem a 6-7 éves gyerekek, hanem a 14-18-as kamaszok érdekelték. 

Az egyéb abúzusok viszont engem sem kerültek el.

Illetve azért zömmel elkerültek, mert se elég vagány nem voltam, se elég izgalmas vagy különleges ahhoz, hogy bármilyen módon látótérbe kerüljek. No meg nagyon kicsi is voltam. És talán meg is védett az apukám bánkisága. De a mindennapos seggberúgások például nem nyugtattak meg, meg olyat én is kaptam.

Bokafogás, seggberúgás!

Ez volt a mondat. Ez volt a büntetés.

És akkor te előrehajoltál, megfogtad a bokádat, és nem nézhettél hátra.

Bámm.

Néha csak meglibbent a láb, néha előreléptél te is, hogy el ne ess, máskor elrepültél a szoba másik felébe. Sose tudtad, mekkora lesz, sose tudtad, mikor rúg. Csak azt, hogy majd rúg.

A többiek nézték, de nem szóltak.

Akkor se, ha te is a többiek között voltál.

Néha szöges bakanccsal fenyegettek. Tudtam, hogy nincs olyan, de közben meg ki tudja.

És amikor elolvastam a Magyari Péter cikkét, akkor az is eszembe jutott, hogy valamelyik szobatársamnak leukoplasszttal beragasztották a száját. Hogy ne ehessen. Ott ült velem szemben az ebédlőben, de nem ehetett. Mi meg nem szóltunk. Néztük. Elfordultunk. Talált egy kis rést a ragasztók között, ott tömte be a kaját. A szobafőnökök röhögtek. Nem volt vicces. 

És egyáltalán. Az az érzés, hogy bármikor lehetek nevetség és/vagy megalázás tárgya, nagyon durván belém égett, nagyon komoly éberséget okozott, ami rettenetesen fárasztó.

Mint ahogy az is, hogy akár klassz vagy, akár nem, mindent és mindenkit a klasszsághoz fogsz igazítani. Jól játszol? Jók a vicceid? Nevetsz mások viccein? Kreatív vagy? Jól biciklizel? Nem sírsz? Figyelsz a kisebbekre? Összeszorítod a fogad, amikor seggberúgnak vagy felkiabálsz? Kiválasztott leszel? Elfogadod a megalázást?

És ahogy ezekre gondolok, az is eszembe jut, hogy mennyi-mennyi élményt nézek teljesen más szemüvegen keresztül azóta, hogy elolvastam Magyari Péter cikkét.

Arra gondolok, hogy Milgram és Zimbardo kösse fel a gatyáját, mert ez az igazi kísérlet.

Arra gondolok, hogy Szendrő egy 10 éven keresztül zajló szociálpszichológiai kísérlet volt, amit elfelejtettek leállítani. Mert a kísérletvezetők élvezték az ámokfutást. Kísérletvezetők, mert míg a szexuális visszaélések a Sipos sara, mint ahogy a megalázás rendszerének következetes kiépítése is, de annak működtetésében mindenki részt vett.

Csak azt gondolom, 32 évvel az utolsó szendrői és 26 évvel az utolsó diósjenői nyaram után, hogy ez mehetett volna másképp is. Hogy én akkor is jól éreztem volna magamat, sőt, akkor éreztem volna csak igazán jól magamat, ha nem kell félnem. Ha nem aláznak meg. Ha nem kell néznem, ahogy másokat megaláznak. Ha nincs személyi kultusz. És persze, ha a Sipos nem efebofil.

Hiszem, hogy ez működhetett volna jól is.

Ha az isteni élményeknek nem a horror élmények mellett kéne életben maradniuk, hanem önmagukban lehetnének.

(A képet a film rendezőjétől, Oláh Judittól kaptam)