Leírom, hogy mit gondolok.
Azt gondolom, hogy én ezt az egész nemi különbséges dolgot nem értem.
De nem úgy (ál)naivan, hanem úgy igazán és őszintén nem.
Mert nézzük csak.
Vegyünk egy heteroszexuális férfit és egy heteroszexuális nőt. Megismerkednek ők ketten egymással, meg is tetszenek egymásnak, mert mindketten vonzónak, helyesnek, szépnek, okosnak és viccesnek találják a másikat. Így aztán össze is jönnek, hogy aztán majd, idővel, ahogy kell, el is vegyék egymást, meg majd legyen is gyerekük.
Lesz is.
Mondjuk először egy fiuk, aztán meg egy lányuk.
És akkor ők ketten azt akarják, hogy a fiuk legyen boldog, a lányuk meg ne?
Vagy azt akarják, hogy mindkettő boldog legyen, de azt gondolják, hogy a fiú attól lesz boldog, ha bármi lehet, a lány meg akkor, ha megmondják neki, hogy mi lehet? Ha a fiú szabadságot kap, a lány pedig korlátokat? Vagy azt gondolják, hogy a boldogság és a szabadság két, egymástól független dolog? Esetleg azt, hogy a fiú a szabadságban, a lány pedig a korlátokban éli ki magát?
De ezt csináljuk.
Ez lesz a következménye társadalmi szinten a legapróbb szexizmusoknak, amik úgy mellesleg (nem mellesleg!) a legkeményebb megalázásokhoz vezetnek. A jó- és a rosszindulatú szexizmus ugyanis összefüggenek.
Szóval tehát van egy kifejezetten lejtős pálya (aka társadalom), ami, ne legyen senkiben sem félreértés, a férfiaknak lejt, a férfiaknak kedvez. A pálya persze nem magától jött létre, azt a férfiak hozták létre. A patriarchális társadalom.
Csakhogy történt egy kis hiba a tervezéskor. És a kivitelezéskor. De erre csak a legkeményebb, legszigorúbb, legkövetkezetesebb, legéberebb ellenőrök jöttek rá, őket viszont alig hallgatja meg valaki, hiszen addigra már rég létrejött a hibás alapokra megépített társadalom, aminek fenntartásában túl sokan érdekeltek.
Legalábbis azt hiszik.
A hiba pedig az, hogy a férfiak által megtervezett és megépített, majd mindkét nem által működtetett lejtős pálya a férfiaknak sem kedvez.
Egyéni szinten ugyanis a lejtős pálya azt a kellemetlen következményt hozza, hogy a férfiak nem beszélnek az érzéseikről (kutatások igazolják egyébként hogy a különbség férfiak és nők között nem abban van, hogy megélik-e az érzelmet és még csak nem is abban, hogy hogyan élik meg azokat, hanem abban, hogy kommunikálják-e az érzést), aminek szerves velejárója a sok szív-és érrendszeri megbetegedés, öngyilkosság(i kísérlet), daganatos megbetegedés, no meg mindenféle stresszbetegség és úgy általában az, hogy a férfiak korábban halnak, mint a nők, társadalmi szinten pedig ott az agresszió mindenféle formája, kezdve a sima verekedéstől és bullyingtól, abúzustól egészen a háborúkig.
Csak hát kétségtelenül vannak bizonyos pozitív következmények is, amiről a férfiak, de a nők sem szívesen mondanak le.
Egészen addig, amíg egyéni szinten gondolkodunk.
De amint megjelenik a kapcsolati és annak mentén a társadalmi szint, akkor már nagyon más lesz a helyzet. Illetve hát más lenne a helyzet.
Mert nyilván nem kizárólag önmagamért fogok akarni lemondani a privilégiumaimról. De egyrészt tudom, hogy az előjogaimnak semmi köze sincs a teljesítményemhez vagy a kvalitásaimhoz, az előjogaim pusztán abból a tényből származnak, hogy férfi vagyok, másrészt pedig sokkal könnyebb úgy hátralépni, ha tudom, hogy akkor a másik előre tud lépni. Ha pedig az egész kölcsönös, akkor a rendszernek (családi rendszernek, társadalmi rendszernek) is jobb lesz.
Tehát néha én lépek hátrébb, néha meg a feleségem. Mert a rendszert együtt működtetjük. Mert mi a rendszert így működtetjük együtt.
Lehet persze úgy is működtetni a családi rendszereket, hogy én a karrieremet építem, a feleségem meg a családot, de akkor én kimaradok a családból, a feleségem meg a karrierből, a gyerekek meg ezt az igazságtalan rendszert öröklik meg tőlünk.
Ösztönösen.
Tudattalanul.
Hát nem jobb, nem sokkal jobb mégis inkább együtt, közösen, egyenlően csinálni, közösen és egyenlően gondolkodni és gondoskodni?
Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése