Boys don't cry

Ez itt egy agy.

Fogalmam sincs, hogy kié, de mondjuk azt, hogy egy fiúé.

Akinek az agya nem sok dologban különbözik egy lány agyától.

Erre az agyra és így a hozzá tartozó emberre is hatnak a dolgok. Stresszel, örül, haragszik, dühös, boldog, szerelmes, fáradt ő is.

Ő, aki egy fiú.

Neki is van lelke. Ő is sír, szomorú, ideges, boldog, meghatódik, szorong, fél.

Ő sem tud mindent megoldani, őt sem csak a praktikumok érdeklik. Ő is vágyik ölelésre, simogatásra.

Ő nem katona, hogy minden, ami testi fájdalom, katonadolog legyen. Ő is eshet kétségbe. Őt is érdekli a családja, nem csak a család fenntartása.

Csak hát van ez a borzasztó patriarchális társadalom, ami ennek épp az ellenkezőjét hiteti el vele. És mindenkivel, aki vele együtt él. A médiával, a rokonokkal, a barátokkal, az óvodatársakkal, az iskolatársakkal, az évfolyamtársakkal, a munkatársakkal, a főnökökkel.

Fiúkkal és lányokkal, férfiakkal és nőkkel.

És akkor ő, ez a fiú, mindezt elhiszi.

Elhiszi, hogy ő kemény, erős, határozott, céltudatos, uralkodó. Egy két lábon járó fallikus szimbólum.

És akkor már fogalma sem lesz arról, hogy hogyan és kinek és mikor beszéljen az érzéseiről, de nem is lesz rá senki sem kíváncsi.

Még ő maga sem.

Pedig érdemes lenne.

Mert a mostani fiúkból (és lányokból) még lehetnek olyan férfiak (és nők), akik már nem működtetni és fenntartani akarják a patriarchális rendszert, hanem egy egyenlő(bb) társadalomért küzdenek, mert tudják, hogy nekik ott jobb lesz.

Ma, a fiúgyermekek világnapján és máskor is.

Mindig is.

Szóval itt az ideje elkezdeni figyelni a fiúkra.

És a férfiakra.

Akkor is, ha nem beszélnek.

Ha mogorvák, ha mufurcok, ha maguk elé merednek, ha isznak, ha dagad a nyakukon az ütőér. Ha a telefonjukba merednek.

Mert ilyenkor belül beszélnek, beszélnének ám.

Szóval ne legyél süket. Akkor se, ha nő vagy, de akkor se, ha férfi.

Tök mindegy, mi vagy. Figyelj!