Basszameg!

Néha felbasz az ideg.

Ilyenkor bizony káromkodom, elküldök mindenkit a picsába, szidom a kurvaanyját bárkinek.

De nem a gyerekeim előtt.

Persze, mindennek csak egy része igaz, de dramaturgiailag így jött ki jól, no meg meg is ígértem, hogy fogok írni a káromkodásról.

Már csak azért is, mert ugyan néha tényleg felbasz az ideg, kit nem?, de egyáltalán nem szoktam sokat káromkodni, de ha mégis, akkor sem a gyerekeim előtt, ebben elég következetes és szigorú vagyok.

Mert bár ultracuki egy kisgyerek, amikor vigyorogva (hisz tudja, hogy provokáció) azt mondja, hogy basszus, de én ettől valahogy igazán kiakadok. Annál is inkább, mert könnyen lehet, hogy ebből az ultracukiságból szokás lesz, és az viszont, nekem legalábbis, hm, keresem a szavakat. Ijesztő, elszomorító, kiábrándító.

Nem vet szét az illemtan és az erkölcsiség, de valahogy egy gyerek szájába nem illik a csúnya szó. Annyi módon ki tudják fejezni a fájdalmaikat, egyet nem értésüket, hogy igazából teljesen inadekvátnak tűnik gyerekkorban a káromkodás.

Bezzeg felnőttként, amikor már nem hisztizhetünk, nem rikácsolhatunk, nem lehet random sírva fakadni (persze lehet, de annak azért nevet szokott adni a pszichológia, pszichiátria), akkor ott van nekünk mentőövként a káromkodás, rosszabb esetben a habzó szájú fröcsögés. Mintha erre találták volna ki. Szóval a felettes énünk (szuperego), aki lenyomja ugyan az ösztöncselekvéseket, de közben nem veszi észre, hogy létrejön - franc tudja, minek köszönhetően - a káromkodás.

Ösztönénünk (id) az egónk közbenjárásával tehát túljár szuperegónk eszén, hahh! Előfordul ez olykor az ember életében, itt sincs hát kivétel.

De közben meg elég fura is, nem?, hogy a felnőttként ahelyett, hogy megtanulnánk felnőttként kezelni az indulatainkat, ahelyett, hogy bátran mernénk kommunikálni az érzéseinket, ahelyett kifejlesztünk valamit, ami ugyan tényleg előhozza az indulatokat, de könnyebbséget nem is biztos, hogy hoz, mintha inkább csak fokozná az idegességet.

Mert ugyan egy-egy jókor kibuggyanó hülye fasz!, vagy egy okosan felhasznált basszameg! egyszerűen csodákat képes tenni, de hát azért a helyzetet aligha tudja megoldani, ily módon tehát nem is különösebben előremutató. Innen nézve tehát a káromkodás a regresszió legitim formájának tűnik, de hát akár legitim, akár nem, a regresszió nem éppen az érettségről szól.

Mindez persze csak blöff, fogalmam sincs, hogy tényleg így van-e, nem is az nekem a kérdés, hogy mi, felnőttek, miért káromkodunk, hanem az, hogy hogyan érhetjük el, hogy a gyerekeink ne káromkodjanak.

A válasz teljesen egyértelmű: sehogy.

Úgyis fognak káromkodni. Meg majd később inni is, szívni is, csajozni, pasizni is, a káromkodással tehát éppen az a feladat, mint az egyéb, elsőre nehezen kezelhetőnek tűnő dolgokkal: meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogy mire való és mire nem.

Szóval nyilván a fiam is ismer káromkodásokat, hall csúnya szavakat az óvodában, az iskolában meg majd rendesen bővülni is fog a szókincse, de szülőként kifejezetten fontos feladatnak tartom, hogy ha már ismeri, legalább ne használja. Az persze már nem biztos, hogy ezt a tiltással lehet a leginkább elérni, viszont azt elég hamar meg kell értetni egy gyerekkel, hogy egyrészt egy szó nem csak csúnya, de sokszor bántó is, illetve, hogy azokkal, akiket szeret és azokkal, akik szeretik őt, azokkal beszéljen annyira kedvesen, amennyire csak lehet.

Emlékszem, általános elsőben, talán másodikban ültünk a földön délután, és valaki azt mondta, hogy na, káromkodjunk! Hosszan mondtuk a csúnyábbnál csúnyább, egymással semmilyen összefüggésben sem álló szavakat, amit egészen addig nagyon élveztem, amíg egyszer csak derült égből nem kaptam egy pofont valakitől. Utólag kiderült, hogy nem derült volt az az ég, csak én megszegtem egy íratlan szabályt: kurvaanyáztam egyet.

Jó eséllyel egyébként ettől függetlenül sem lettem volna különösebben káromkodós, hiszen otthon egyáltalán nem volt csúnya beszéd, de így aztán pláne nem. Szóval valahogy ösztönösen éreztem és értettem, hogy az nem való, és hát felnőttként sem vagyok különösebben az, pláne nem a gyerekeim előtt.

De hát egyébként is csomó dolgot másképp csinálok a gyerekeim előtt, mint akkor, amikor nincsenek ott, szóval nekem ez az egész nem tűnik különösebben bonyolultnak, nem is igazán értem, miért született ez a poszt.